Part28: És csak jöttek a görbe tükrök!

2014 január 2. | Szerző: Regina Réti |

Cohelo a Piedra folyó partján ült és sírt, én meg Nagyinál a Szent István parkban – Aztán tavasszal még mindig egy helyben toporogtam. Nem tudtam túljutni Al Pacinon. Felugrottam hát egyik vasárnap, a Pozsonyira. Meglátogatni a Nagyit. A lift hangtalanul felzümmögött a negyedikre, ahogy rég. A Nagyi már az ajtóban várt, ahogy rég.

– De jó hogy jöttél, Anyukám.

– Nagyi,annyira hiányoztál – mondtam, miközben a karjaiba is vetettem magam.

– Ahogy rég, te kis bolond! Emlékszel? Hányszor kértelek akkor is! Gyere be, ne itt ölelgessük egymást! Mert itt minden szomszéd a…

– …a kukucskán keresztül sasol! – csengett össze egyszerre a hangunk.

– Nincs itthon ugye? – néztem zavartan körbe, amikor már az előszobában voltunk.

– Nem, nem.Nincs. – Nagyi épp a kabátomat tette a vállfára és sűrűn csóválta a fejét.

– Még mindig ugyanolyan szétszórt vagy Regi. Egyszer meglátod, a fejedet hagyod el,én mondom! A tálalókomódon vár egy cetli. Kérte, adjam oda neked – mutatott a Nagyi a komód felé.

– Miért? Honnan tudta, hogy jönni fogok? Te mondtad neki?

– Nem, de érzi. Hogy rájöttél, ez a legjobb hely számodra. Az otthonod. Te is tudod,hogy ide tartozol. Hozzánk.

– Nagyi– kezdtem bele megtörten – ha rájöttem is, mit számít már?

– Csak ez számít. Érted? –a Nagyi megrázott és folytatta:

– Sok minden túléltem már. Túl sokat is. Láttam én mindent, olyat is, amit nem kellett volna – és lemondóan legyintett. De mivel szívós is volt, csak folytatta:

– Ezért mondom azt. Csak az számít, hogy hol érzed magad otthon. Az érzést nem tudod becsapni. Azt nem tudod hazudni. Saját magadnak nem. Na gyere, igen, igen…gyere, igyál inkább egy kis Ouzót. Gyújts rá. – és azzal a mozdulattal töltött a nehéz kristálypohárba.

– Nem kérek. Nagyi! Te is tudod, az már nem lenne úgysem olyan, soha, mint rég. Ne dohányozz annyit, undorító fekete lesz a tüdőd. És még szükségem van rád.

– Nem is kell, hogy olyan legyen. Jaj, Anyukám, a tüdőm már így is szénfekete. És ez úgyse azon múlik. Hanem hogy mi van megírva. Ott fent. Én mindig veled leszek.  – és levette a hamutartót a konzolasztalról.

 

Csendesen pöfékelt aztán, miközben én meg odamerészkedtem a komódhoz. Karcos hangja utolért  és élénken érintette a vállamat:

–         Áruld el kislányom, miért akarod ennyire görcsösen, hogy olyan legyen, mint rég? És ha nem olyan, már nem is kell?

–         Mert…mert…nem tudom…

–         Nem kell, hogy olyan legyen, amilyen volt, ezt értsd meg. Nem lehet olyan. De nem is lesz. Ne aggódj. Nézd. Te is változtál, ő is. Ez arra volt jó, ez az egész história, közted, az unokám, és az a hogy is hívják Adonisz között…hogy mindketten rájöjjetek, mit is veszíthettek valójában.

–         Te tudsz Adoniszról? – kerek szemekkel néztem Nagyira, Nagyi meg még kerekebb szemekkel nézett vissza rám.

–         Az ördögbe is Regi! Ezt most a fontos? Hát hogy a fészkes fenébe ne tudnék? Nem fontos! A lényeg, hogy…

–         …hogy nem kellett volna megcsalnom.

–         Nem,valóban nem, de most már ezen túl vagyunk. Szereted? Mert ha igen, csak ez számít. Az unokám nagyon szeret. Képes neked megbocsátani. Képes felülemelkedni. Képes arra, hogy félretegye az összes férfiúi hiúságát. És ez nagy dolog ám náluk, hidd el.

–         De akkor sem lenne ugyanaz!

–         Jaj istenem kislányom!!! Ne nyavalyogj már azon, ami lényegtelen! Nem léphetsz kétszer ugyanabba folyóba! Ha ezt nem tanulod meg idejekorán, elvesztél. Örökre.

 

Nagyi jól beparáztatott. Kissé szorongtam ettől. És vajon mit találok majd a fecnin?Ami ott vár a komódon, és csak azt lesi mikor döntheti porba a lelkem. Minden bátorságomat összeszedtem. Lassan odaléptem a szekrényhez és huss! Elkaptam a grabancát annak a nyamvadt sárga öntapadósnak. Reszketett a kezem, ahogy kézbe vettem és olvasni kezdtem.

 

Az állt rajta, hogy „…inkább leszek büszkén szomorú, mint megalázottan boldog…”.

 

Ott ültem a hatalmas nappali zsúfolásig telt klasszicista és neobarokk bútorai között. Ott volt velem a Nagyi és mégis. Valahogy mégis üresnek éreztem a teret. Szinte a fülemben hallottam a lelkem mélyéből visszapattanó kongást. Nagyi kék nylon kombinében a szófán kortyolgatta az ouzóját, miközben megállás nélkül cigizett. Hirtelenül előtört belőlem a zokogás és hanyagul belevágtam magam abba a füles tévéfotelbe, ahonnan anno hármasban néztük a focimeccseket.Olyan zsigeri érzelmek kezdtek el dúlni bennem, hogy már az is felkavart, hogy egyáltalán Al Pacino kézírását látom és tartom a kezemben.

 

Nem lehet innen valahogy kapitulálni?! Mondjuk valami szép napsütéses helyre ahol csak szerelem van meg tánc??? Ez olyan nagyon valószínűtlen???

 

Nagyi felállt és csendesen megsimogatta a fejem. Kevés emberek egyike, akivel nagyon erősen kötődtünk egymáshoz. Gyakran megjelenik az álmaimban és mindig mély boldogság jár át, ha vele vagyok. Amikor felébredek, csalódást és űrt érzek, mert rájövök, hogy ez csak egy fura álom. Ő már nincs, mégis képtelen vagyok elengedni. Egy sokat megélt asszony, aki megúszta a II. világháborút mert sikerült megszöknie. Hogy hogyan, arról sohasem beszélt. Senkinek sem. De a tetoválás a karján végigkísérte az életét. És állandóan emlékeztette. Szívós volt, telehumorral, enyhe cinizmussal, éles ésszel, és ledér szexualitással. Hetvenhat évesen is talpig nő. Háromszor vált el, négy férje volt. Ahogy ő mondta, egy reggelire, egy ebédre, egy vacsorára. És egy desszertnek. A reggeli-ebéd-vacsora között. Al Pacino nagyapja a harmadik volt, Kálmán bá. Aki a háború után Toronóban telepedett le, Nagyi nélkül. Miért nélküle, sose mertem megkérdezni. Ő meg nem mondta. Nagyi szüleit kivégezték, így egyedül jött vissza Pestre, Micka nénihez.A segítőhöz. Micka nénié volt ez a Szent István parki lakás is.Zongoratanár, kövérkés, erős akaratú asszony, hosszú vörös körmökkel, gyermekáldás nélkül. Nagyit lányaként szerette, nevelte. És mivel neki nem volt saját, hát mindenét Nagyira hagyta aztán. Nagyi minden másnap kiment hozzá a Kozma utcába.

 

Ott ültem a karfán és zokogtam.Sirattam magam. Nagyi vigasztalt.

– Ne sírj Anyukám. Te nagyon göndöröket tudsz kacagni. És ez minden nehézségen átfog segíteni. Olyan vagy, mint én. Erős.

 

Én meg csak rázkódó bordákkal visszafojtva hüppögtem és nagyokat sóhajtoztam. És ha lehet, még keservesebben sajnáltam magam.

 

Blind Date AlPacinoval, az ifjú férjjel – Az esküvője után alig tizennégy órával…

 

Aztán éltem azt az életet, amire anno távolról azt hittem, hogy arra vágyom. Vánszorogtak a napok, hetek és egyre világosabb lett számomra, hogy mit is vesztettem valójában az Al Pacinoval való szakítással, Adonisszal, a megcsalással. És csak jöttek a görbe tükrök. A Portside-ban egyik este meg aztán… nagyon jöttek.

 

Zizivel és Sárival mentünk le. Később összefutottunk Szamival és Bencével is. A szokásos főhadiszállásunkon ücsörögtünk a bárpulttal szemben levő tükör alatt.Mint a díszpintyek. Vagy… mint a színes tollazatú pávák. Akik a legjobb arcukat mutatják ideig-óráig. Ameddig nagyon muszáj. Miközben feszülten lesik, mikor jönnek már a hímek. Násztáncra. Nézelődtünk, szürcsölgettük a farok tollunk, a zene dübörgött, a levegőben émelyítő parfümillat keveredett. Én kiégett voltam,olyan depressziós alvásban létező valaki.Aki felöltözik, mert kell és elmegy„szórakozni”, mert kell. És mert valahol tán belátja, nem olyan könnyű átaludni az életet. Így hát mentem. Vittek, rángattak, cipeltek magukkal Ziziék. Mint egy nyamvadt kis batyut, a hátukon. Arcomra húztam a jól vagyok maszkom, had örüljenek. Úgy szürcsölgettem a koktélom a tükör tövében, mint aki az életéért szürcsölget. Idegesen, sürgetőn. Járt a szemem ide-oda, ide-oda. Kerestem Valakit. Aki tán betölti végre egyszer Al Pacino helyét. Sárival, Zizivel néha azért váltottam egy-egy szót, ne aggódjanak értem.

 

–         Jól vagyok csajok, minden oké. A pasik is jók. – kacsintottam rájuk.

 

Ők meg úgy tettek, mint akik ezt el is hiszik. Zavartan összenéztek, aztán ideges bólogatással fújták az arcomba a karcos füstöt. Álltam a tükör tövében,nézelődtem. Kényszeres mosoly, közben belül megint csak arra gondoltam: mi a francért vagyok én itt? Sminkbe-parádéba, a maszkomban, amikor mennék haza. A depressziómhoz. Ezekre gondoltam, mikor a szűk lépcsőn hirtelen megláttam lefelé jönni Christost!

 

És a nyomában… uramisten, ott volt Al Pacino is! Majdnem elájultam, remegni kezdtem. Szólni sem tudtam. A szoborrá válásomat Sáriék is észrevették és követték a tekintetemet. De felpörögtek az események és addigra már oda is ugrott hozzánk Christos. És éktelen üvöltözésbe kezdett:

 

–         Regibazdmeg’ Mi a faszomért vagy te itt? Húzz el innen, tönkretetted Al Pacinot, a legjobb barátomat! Az egész életét ledaráltad! Húzzatok el, mind! Sár, ti is a faszomba… ma volt az esküvője, háromkor, Krisztával! Húzzatok innen Regi, ne csinálj még nagyobb fesztivált!

–         Christos állj már le! Mi voltunk itt előbb, menjetek el Ti! – kezdett el Sári is visszaüvölteni tele torokból.

 

Olyan volt, mint egy anyatigris,meg is lepődtem.

 

–         Chris,mi voltunk itt előbb, igaza van Sárinak’ Amúgy meg olyan szemetek vagytok!!! Ez a Mi törzshelyünk, úgyhogy menjetek el Ti! Pontosan tudjátok, hogy Regi évek óta itt van. Minden rohadt szombat este. Mióta szakítottak Al Pacinoval! Vagy a Romkertben. Ne tegyétek a hülyét, menjetek innen ti, de gyorsan! – kontrázott rá tele torokból Zizi is

 

Esküszöm, olyanok voltak, mint az ötéves középsősök a homokozóban. Harc a lapátért. Harc egy nőért. Harc az ágytálért. Aztán vége.

 

Sári lecsillapodott nem soká, és csak helyeslően bólogatott. Meg hümmögött, nála ez a kiállás valakiért. Ő ilyen, így szeretjük. Christos a testével védte Al Pacinot, takarták előlem,rohadt kis kurvától. Aki megmételyezte szeretett barátjukat, szerelemmel itatta, majd megcsalta. Eldobta, kifacsarta aztán rúgott is bele még kettőt.Cetliket dobált ez a kis csitri! Majd évek múltán, miután szeretett barátjuk mégiscsak kimenekül valahogy a depresszióból és végre nem önpusztít, hanem feleségül vesz egy kedves rendes jóravaló lányt, egy Krisztát… nem egy olyan rohadt kis kurvát, mint Regi… erre pechére??? Kivel találkozik össze ez a szerencsétlen? Az esküvője után alig pár órával? Ezzel a rohadt kis kurvával!

 

Ilyesmiket gondolhattak. Chris vezetésével.

 

Az a szombat, a nagy nap, az esküvő napja. És aztán a Port Side: Én és a barátnőim. Na, az nekik is sok volt már. Szinte láttam őket, ahogy ott állnak a tűző napon, ájtatosan, fekete szmokingban. Frissen vasalt ingben, gyöngyöző homlokkal, szekérnyi virág és szelíden idomított galambok között. Kócos másnapos fejjel. Még tán rizst is szórtak, imádkoztak is:

 

–         Szépen mondd csak ki, nosza, azt az igent. Ennek a jóravaló rendes tiszta lánynak.Ennek a Krisztának, vagy kinek.

–         És kimondta! Éljen, bravó! Pezsgő, csók, illetve csók és pezsgő!

–         „Jól van, Basszátok meg!” – nagy nyomott bével – „Megvan, basszátok meg! Gratulálok Nektek!”

 

Regi végleg kilőve. A rohadt kis kurvának annyi!

 

Ah…értettem én őket. Hogyne értettem volna. Igazuk is volt.Ők nézték végig azt a jó pár átvegetált évet, amíg Al Pacinoba újra visszatér az életösztön. De hiába takarták testükkel Al Pacinot. Előlem, tőlem. A „legnagyobb szereleméből”„rohadt kis kurvává” avanzsált Reginától: Hiába is szitkozódtak felettünk a barátok. Minden hiába volt, lényegtelen is volt, mindegy is volt. Amíg ők egymással üvöltöztek, Sári Christossal és tulajdonképpen mindenki mindenkivel,addig én és Al Pacino óvatlanul kisurrantunk a dagadó nyaki erek hálójából. Asok bába között elvesztünk együtt. Csendben, lassan. Átslisszantunk a kisterembe, a másik bárpult mellé.

 

–         Miért jöttél le?- kérdeztem búsan, nagyon búsan.

 

Nagy és eltört szemekkel.

 

Megölelt. Azt hittem, meghalok.Téboly, téboly – erre gondoltam. Mennyi éve már annak a nagy szerelemnek???

És most itt állunk, ölelkezünk,az esküvője után alig tizennégy órával. Normális dolog ez? Nem, eszement, őrült dolog ez.

–         Regi,nem tudom … miért jöttünk ide… akartam… tulajdonképpen… tudtam, itt leszel, itt lesztek. Látni akartalak. Ennyi…

–         Most vetted feleségül azt a Krisztát – tán egy kissé olyan rekedtes tragikus fájdalom volt a hangomban.

 

Magához húzott, néztünk egymás szemébe és könnyeztünk. Ő is, én is úgy könnyeztünk, úgy sírtunk… nem is tudom. Olyan nagyon fájdalmasan, hangtalanul üvöltözősen. Lehetetlenül,tehetetlenül. Hangtalanul sírtunk. Belül sírtunk.

Folyt köv: Part29

Keresd Réti Regina Végtelen Szerelem c. történetét a facebookon és lájkold az oldalt!