Part27: A Nő egyszerű örömökre vágyott

2013 december 18. | Szerző: Regina Réti |

Másfél évvel később- Aztán valahogy eltelt az a keserves másfél év. Mire újra visszaeszméltem a valóságba, mialatt végigjártam a gyász stációit. Önmagam árnyai jöttek szembe. Végigjártam a könyörtelen szenvedés lépcsőket. Amúgy rohadtul meg tudom élni saját magam. És nem tagadom. Sokszor akartam nagyobbat ugrani,mint lehetett. Kihagyni, elbliccelni lépcsőfokokat. Mert közben azért nem bírtam a szenvedés súlyát.De az a valami, ami nagy feketeségként takarta be a lelkem, nem engedett. Visszarángatott. Sőt! Még lejjebb is dobott aztán. Büntetésből.Úgyhogy végigszenvedtem teljes hosszában azokat a girbegurba lépcsőket. Aztán mégis csak megtörtént, amiben nem hittem. Egyik nap, reggel álmosan, félkómában kiballagok a fürdőszobába, fogat mosok. Közben belenézek a tükörbe: Jé. Tudok mosolyogni. És nevetni. Csacsogni. Még tán kedves is tudtam lenni. Ha nagyon nagyon akartam. Összeszedtem szétforgácsolt arcomat. Visszaépítgettem lelkem szétradírozott kontúrját. Zizi, VegaSári, Nagyká, de még Bencéék is, lassan, idővel, arra is rá tudtak venni, menjek velük ide-oda. Szórakozni.

– Csak nem lehetsz itt élőhalott nekünk! -mondogatták.

Aztán eljárkáltunk. Végül is… miért ne? Mentem. Ne mondják, meg se próbálok talpra állni. Isten látja lelkem, siettem én a kopogós cipellőmben a bulikba, rajtam ne múljon az életem. De bárhogyan is akartam kilépni önmagamból, a fájdalmamból, az emlékek minduntalan előjöttek. És ha ott is voltam feszes testemmel a bárszéken, csak ültem az asztalnál vagy bambán támasztottam a pultot. És csak arra tudtam gondolni: mit keresek én itt? Mikor léphetek már le? Mennék haza inkább aludni. Depressziós alvásban léteznék tovább. Menekülnék. Jó lenne nem tudni a világról. Nem érezni, nem látni, nem hallani. Semmit és senkit. Mindenki hagyjon békén. Maradjon, ahol van. Mit érdekel engem? Érdekel engem bármi más is a fájdalmamon kívül? Nem érdekelt. Persze…látszólag már kedves is tudtam lenni. Még mosolyogni is tudtam.

 

Egyik este a Monte Carloban- “Mert akkor se lehet nagyobbat ugrani a Szenvedés lépcsőjén. Mint ami meg van írva”

Egyik este a Monte Carloba indultunk. VegaSári ötlete volt.Két hete ismerkedett meg valami kidobó fiúval, aki ott dolgozott. És ő mondta Sárinak, hogy az jó szórakozóhely a Török utcában. Nem mesze a Margit híd budai hídfőjétől. A villamosmegálló körül. Ahol egy-két hónapja Fenyőt is meggyilkolták.

–        Na, akkor jó kis bizalomgerjesztő a hely – így Zizi.

De milyen is az ember. Fenyő ide, Fenyő oda, lementünk. Már a lépcsőnél jártam, amikor hirtelen nem hittem a szememnek. Zizi és Sári is észrevették amit én is, és dermedt feszültségben figyeltek. Hogy én észrevettem-e. Amit nagyon nem kéne. Al Pacinot. Az arcom égő katlanként lüktetni kezdett. Úgy néztem Al Pacinora,mint aki egy semmiből fel szökkenő szellemet lát. Váratlan és felkavaró volt meglátni őt. Térdeim remegni kezdetek, ösztönösen hátra léptem a meglepettségtől.

Bent a hangulat frenetikus volt. Mégis. Minden egy csapásra elhalkult bennem. Mert a hatalmas tömegen keresztül is gyomorba hasító gyorsasággal szúrtuk ki egymást. Tekintetünk egymásnak feszült. És abban a pillanatban kettőnk közé csak tornyosult, ömlött és kíméletlenül zúdult befelé a sok-sok emlék. Jó is rossz is. Másodpercek alatt, mint az árvíz. Ami csak tör-tör előre, egyenesen előre. És mi még sem tettünk semmit ellene. Csak álltunk a rulett asztalok tövében és hagytuk, hogy törjön elő minden régi szép és minden régi seb. A fájdalom, az öröm, a pörgés,a szétesés. Egy ideig nem szóltunk semmit, csak néztük egymást. De a szívünk és a tekintetünk jól hallhatóan dübögött a fülünkbe. A verőereink gyors pulzálása,a remegő végtagjaink, kezeink és lábaink, az elgyengült láb-érzés nem hazudtak,csak olyan jó nagy ricsajt csaptak bennünk.

Láttam, hogy ugyanúgy szeret, mint amikor egy pár voltunk. Fura volt ezzel szembesülni alig fél méter közelről. Nem is kellett mondania. Láttam a tekintetében, minden arcrándulásában. És láttam a büszke férfi önbecsülésében megsértett tekintetet,azt, hogy nagyon mélyen és legbelül törtem össze.

– Szia – szólalt meg végül.

– Szia – válaszoltam reflexből és még mindig remegtem.

Aztán elnevettük magunkat. Valószínűleg mindkettőnk agyán valami olyasmi futott át, hogy azért ez elég gyér indítás. Annyi együtt töltött év után.

– Akkor most hallgatunk miközben egész este csak állunk mereven egymással szemben? Vagy beszélgetünk is azért? – törte meg a csendet enyhe feszélyezettséggel a hangjában.

– Jó látni – tértem magamhoz. És ezzel persze valószínűleg a legelképesztőbb választ sajtoltam ki magamból.

Nem tudom miért ezt mondtam, de nyilván nem tudtam gondolkodni. Leblokkoltam a hirtelen és váratlan viszontlátástól. Mondtam valamit. Csak hogy ne legyen kínos a csend. Ez a mániám. Ha kínos csöndet észlelek, kényszeresen elkezdek beszélni valami oda nem illő akármit. Kizárólag zavaromban. Ő ezt pontosan tudta, így erre aztán nem is mondott semmit. Csak kicsit oldalra tekintett és büszkén nyelt egyet.

– Kérsz egy Pina Coladát? – kérdezte aztán.

– Nem. Nem köszönöm.

– Akkor? Mi legyen? Rá akarsz gyújtani? Vagy még mindig remegsz? – és felém nyújtotta a cigis dobozt.

– Nem, köszönöm.… Áh, úgysem tudom eltitkolni előled – tört fel mégiscsak belőlem – annyira meglepett vagyok… és igazából nagyon felkavar, hogy látlak. Igen. És nagyon remegek is – mosolyogtam el magam zavaromban.

– Tudom – mondta magabiztos szomorúsággal a hangjában.

– Tudod? -ütköztem meg.

– Persze hogy tudom. Ne remegj. Én is remeghetnék, de én nem akarom sem tagadni, sem leplezni, hogy még mindig nagyon szeretlek. Te meg olyan vagy, hogy nem is tudsz semmit leplezni, de azért mindig megpróbálod.

– Ezen mindketten nevetni kezdtünk. Jobban ismert engem, mint én magamat. Mint én akkor magamat.

– Mensizel? –kérdezte mellbevágó hirtelenséggel.

– Micsoda??? Igen… de hogy jutott ez eszedbe? És egyáltalán…

– Csak úgy….mióta elhagytál, azóta valahogy mindig számolom.

– Mi? Másfél éve? Ezt nem hiszem el…

– Miért? Mi ezen olyan döbbenetes? Az hogy nő vagy, vagy az hogy tudom? Nagyon szeretlek.

– …

Pár percig nem tértem magamhoz. Szembesülnöm kellett azzal, újra és újra, hogy milyen hibát követtem el. Ott állt előttem az a valaki, aki akkor jobban ismert, mint én magam. Mert pontosan olyannak fogadott el, amilyen voltam. Persze azért próbáltam felülkerekedni:

– Egyébként nem is én szakítottam veled.

– Te szakítottál. Velem – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– Nem. Közös döntés volt – állítottam határozottan.

– Közös döntés??? – csattant fel.

– Igen.

– Akkor csak biztosan rosszul emlékszem! Megcsaltál Regi! Megcsaltál, nem is akárhogy ejtettél át! És előtte is mit tettél?Mielőtt kiderült a megcsalásod, hm? Én hülye! Már akkor sejthettem volna. Ott a Balcsin. Hogy meg fogsz csalni. Tán nem te voltál az, aki egyik reggel fogta magát és szó nélkül összepakolt?

– Nem.

-De igen! Először azt hittem, a Diadalív árnyékában-ból játszol egy részletet, amit éppen akkor olvastál. Mert te akár ilyesmire is képes vagy! Nem te voltál az, akit megkérdeztem, hogy mégis mit csinál, mire magától értetődő hangon azt mondta,hogy elmegy? Mert úgy döntött, még élni akar? Nem te voltál, aki a nagy bőrönddel birkózva, de mégis csak minden magyarázat nélkül rám csapta az ajtót?

– Nem csaptam rád – vágtam vissza.

– Nem, mert nem tudtad, mivel utánad mentem. Mert meg akartam érteni, hogy mi ez a hirtelen elhagylak fellángolás.

– Nem fellángolás volt – tettem hozzá szárazon. Próbálgatni akartam a szerepeket,pasikat. Meg is mondtam neked. Bár meg is bántam. Mármint azt, hogy ezt őszintén elmondtam neked. A megcsalást. Túl őszinte voltam, nem kellett volna.

– Oké, de el is fogadtam a döntésed, nem? Elengedtelek, nem?

– A Nagyi hogy van? – próbáltam terelni a témát, persze én is éreztem, hogy ez elég sekélyesre sikerült.

– Ah –sóhajtott egyet mélyről, és a szemembe nézett – mint mindig, menekülsz a kérdések elől. Meddig akarsz még menekülni Drágám?… A Nagyinak is nagyon hiányzol…

– Ő is hiányzik nekem – vallottam be megtört őszinteséggel, mert gyorsan beláttam, hogy bármikor is találkozunk az Életben, már soha nem fogunk felszínes beszélgetés bebonyolódni, kár is próbálkoznom ezzel.

Attól már sokkal több volt közöttünk.

De azt is tudtam, hogy ami volt, az a hatalmas szerelem, és ami rossz utána jött, onnan már soha többé nincs visszaút Számunkra. Bár tény, hogy ekkor már én sem vetettem fel az újrakezdés lehetőségét. Nem lett volna méltó ezt megtennem.Azok után, hogy végül is tényleg én léptem meg.

– Láttad már az Ördög ügyvédjét Keanu Reavessel? – kérdezte.

– Nem, még nem.Most megy a mozikban?

– Nézd meg –mondta és egy csapásra felhajtotta a teli pohár Pina Coladámat.

 

Feljegyeztem a Szinbád mozifalán talált Forgószél Mantrát a kék macis noteszembe

Másnap első dolgom volt, hogy Zizit elcipeltem a Szinbádba. Megnézni a filmet. Kaptam válaszokat és tükröket is. Kifele jövet, a falon találtam valami érdekeset, fel is jegyeztem gyorsan a kék macis telefonnoteszembe az ‘F’ betűhöz, lévén: Forgószél Mantra:

„A Nő egyszerű örömökre vágyott. Arra, hogy a Férfi, akit szeret, vele legyen. Előző nap korán sötétedett. A Nő még sohase látta ilyen színűnek az eget. Valami egészen különös Liláskék fenyegetően vad szürke, felhőkkel megbolondítva. A Férfi járt az eszében. Vajon látja-e ő is ezt a barbár színjátékot. Szerette volna, ha mellette térdepel a férfi, vagy várná őt a megállóban, vagy elé jönne. Az érzésre vágyott, megérkezni, Hozzá. Olyan elementáris erővel Akarta a találkozást, olyan szégyentelenül, ahogy az első asszony, Éva kívánhatta… Még a kiűzetés előtt. És utána mindig. Igen. Hiszen a paradicsom bennük volt. Az első férfiban és az első nőben. Az örömmel kívánták ők is, nem a szenvedést, 2000 éve keresik a megoldást, a kódot, a megfejtést. X-milliárdomik Első emberpár – hogy HA JÓ EGYÜTT LENNI VALAMI EMBERREL, akkor miért van lehetetlenné téve ilyen iszonyatosan? A Nő lassan úgy érezte, elfogy a teste, elfogynak Belőle a szavak, elfelejti, hogy a nap 24 órából áll. A férfi tekintetévé változott, a Férfi hangjává változott, a Férfi testévé változott, ő volt az ölelés, ő volt a csók, ő volt a simogatás, ő volt a vágyakozás, ő volt a megnyugvás, ő volt a barbár odaadás, ő volt a gyönyörű csönd, mert (?) benne öltött testet az ige, a SZERETET IGÉJE.”  (Szinbád mozi faláról, 1998, Forgószél Mantra)

folyt köv. Part28

Lájkold a facebookon Regina Réti: Végtelen Szerelem c. hivatalos oldalát, oszd meg, kommentezz!

*****************************************************************

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe valamint a Facebook közösségi oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

 

Painting: Szerző magántulajdona

 

<photo id=”1″ />