Part26: Szerelem a fehér lepedő alatt

2013 december 17. | Szerző: Regina Réti |

Lelki halál a 313as-ban: Bezáródott végre a liftajtó és úgy éreztem, kitépték a szívem. Égetőn, iszonyatos fájdalomban. És fájt a kitépett szív helye, amit halál pontosan éreztem. Élesen hasított, miközben felkúszott lassan az az átkozott lift a harmadikra. Liftből ki, végig a folyosón, bal kanyar, ajtón a táblácskák,310-311-312-313.313-as ajtó kinyit, majd be is csap. Nem szóltam semmit Ziziékhez. Tán még csak nem is köszöntem. Egyedül akartam nyalogatni a sebeimet. Sári és Zizi tapintatos hangtalanságban kimentek egy doboz cigivel a folyosóra. Magamra zártam az ajtót és lerogytam a földre. Senkit nem akartam látni. Nem akartam, hogy kérdezzenek, faggassanak, nem akartam, hogy válaszolnom kelljen. Nem akartam hallani a hangom, a hangom, ahogyan kimondom a szavakat. <Szakítottunk, vége. Örökre vége>. Az olyan nagyon kíméletlen lett volna. Nem. Nem akartam semmi mást, csak egyedül lenni és átélni a fájdalmam, a fájdalmat, mert az is Ő volt. És bennem volt, tehát volt még. Nem ment el örökre, és talán már örökre bennem marad. Minden sejtemben éreztem a fájdalmat. Érezni is akartam. Meg akartam élni, ki akartam önteni, azt akartam, csak zubogjon, dőljön az ár. És zakatolt bennem Moby Mistake-je. Nem jutott eszembe más, csak egyszerűen annyi, hogy most vége a világnak. Így egyszerűen. Nem bonyolítottam túl az érzéseimet. Szimplán, a maga nyers, eleven valójában éreztem, hogy vége. Mindennek. Nem volt az arcomon sem bú, se könny se semmi. Csak a meredt tekintetem, a meredt lelkem, a szemeim, alatta az Al Pacinotol kapott karikáimmal. A tények száraz és kíméletlen közönye. A húsba maró sav. Az igazság krátereiben. És csak egyre tátongott a kráter. Persze ez volt a legkevesebb. Hisz a világgal együtt, nekem is végem volt.

Nem tudom mennyit ültem magamba roskadva a földön.Zizi és Sári adott időt nekem. Ezért hálás voltam. Hogy nem törtek rám, nem faggattak, hagytak. Aztán eltelt még egy óra, vagy több is. Nem számoltam apró cseppekben az időt. De aztán valahogy  már nem volt bennem a heves üvöltés visszafojtott levegője. Nem akartam üvölteni, sírni, szitkozódni. Nem akartam semmit sem széttépni, sem földhöz vágni, sem tönkretenni. Lélekben legyintettem mindenre, magamra is. És már nem akartam kárt tenni sem tárgyakban, magamban. Csak néztem, néztem előre, a földön gubbasztva. Összecsomózottan, mint egy taknyos papírzsebkendő. Talán nem is pislogtam. Csak néztem a semmit, hogy semmim sem maradt. De azt is tudtam legbelül, ami csak halványan, felsejlett bennem: ez a kapcsolat akkor sem lenne már ugyanaz. Sohasem. Akkor se, ha valami csoda folytán, visszakapnám őt. Mert csak fizikai valójában kapnám vissza. Az meg…belül már nem az lenne, akit megismertem. És akibe nagyon szerelmes voltam, első szerelemmel szerelmes. Már összetörtem őt, ezáltal átváltozott, megváltozott. És nem volt bennem bizalma. Összetörtem a legfontosabb dolgot, amit csak kapcsolat adhat: elveszítettem a bizalmát.

És éppen ezért tudtam, nem lenne semmi olyan, mint volt. Mert ami volt, azért volt szép, mert tiszta volt. És bizalommal teli. Erős, megbonthatatlan bizalom volt közöttünk. Amit persze én, mégiscsak könnyen odadobtam, pimaszul nevetve, gyöngyözve, pezsegve,mit nekem te szerelem?

Réti Regi a tizenkilenc éves hülye kis tyúk. Igaza is volt Adonisznak. Ahogy ott ültem a földön, lágyan átsuhant az arcomon a friss fehér lepedő. Éreztem az arcomon a könnyű, selymesen lágy, illatos fehérséget. A szerelem idején mindannyian illatos fehér lepelben szeretkezünk. Tiszta fehér lepelben. Aztán idővel jön egy folt, kettő. Aztán isten tudja hány még. Utóbb már nem számoljuk. És tán nem is lényeges mennyi és mennyi újabb folt kerül aztán. Kisebbek nagyobbak, de mire észbe kapsz, csupa rohadt kimoshatatlan, kitörölhetetlen mocsok az egész lepedőd. Cinikusan felnevetsz. Mert megvilágosodsz. Még csak észre sem vetted mikor, hogyan, miért lett csupa rohadt sár az a rohadt lepedő. Csak a retket, a piszkot, a mocskot, a hazugságot látod már. Igen. Hirtelen meglátod. Bevillan az egész, egybe, gyorsan fut végig a film. És elszáll a köd. Bevillan minden, megvilágosodik minden, összeáll minden. Hirtelen és egyszerre száll fel a köd, a szerelem, a bizalom, az örökkön örökké rózsaszínű ködfelhője. Kérleled még az érzést vissza.Könyörögsz, mint egy nyomorult. Eszelősen könyörögsz. Ha valaki látna, szánna. De nem lát, mert egyedül vagy és így nem törődsz semmivel. Mit érdekel téged az élet. Csak akarod, követeled vissza a szerelmet!  Hogy a megtépázott szíved újra és azonnal a tiszta lepelbe csavart egy testként gabalyodjon bele az éjszakába! A Másikba! Lehelje be a gyönyört, éjjeken át újra és újra a test, alélek! De nem hallgat meg az élet. Nem rólad szól már az életed, elmegy melletted, ott megy, ni. És akkor hirtelen idegen leszel magad számára is. Még azért üvöltesz egyet-kettőt a jeges éjszakába, kétségbeesetten. Könyörögsz. Mint amikor az orrod előtt megy el a vonatod. De hiába. Amaz nem áll meg, miattad. Nem téged vesz már fel. Soha nem kapod vissza az érzést, nem kapod már meg azt az életed. Megérted tán, lassan: soha nem lesz tiszta a rohadt kis lepedőd. Vele, soha. Megkarcol a felismerés. És akkor megkérded magadtól: Soha nem is lesz már neked olyanod? A válasz benned lapul, hiába is tagadod önmagad elől, mert ott lapul a félelmetes mélységben. Ki sem mered mondani. Csak rettegsz. És akkor lelki halált halsz.

Minek is élj tovább, gondolod te. Minek is, mi értelme lehet még a világnak? Mit adhat neked még a világ, vége a világnak. És tulajdonképpen tényleg vége is van a világnak. Mert mit ér a Világ Szerelem, Társ nélkül? Belehalsz az elvesztett szerelembe, az illúzió halálával elhalsz te is. Örökre belehalsz. És tulajdonképpen ottmaradsz azon a napon és azon az órán, azokkal a díszletekkel, amelyek utoljára vésődtek beléd. Ott rostokolsz bezárva magadba, odabilincselve a piti kis díszleteid közé. Hogy évtizedek múltán is óramű pontossággal át tudd élni a fájdalmadat. Át tudd élni minden percét a lelki halálod napjának és órájának. Mert azok a sejtjeid, abban a szerelemben örökre meghaltak. Kevesebb leszel, sokkal kevesebb, az elhalt sejtjeid nem épülnek már vissza. Mire újra kijózanodsz, nem nagyon, valamennyire, és élni kezdesz, újra, nem nagyon, csak valamennyire, rájössz. Kevesebb, sokkal kevesebb sejttel élsz már tovább. Vegetálsz.

Mindannyian kevesebbet adunk már a következőnek… Ha hiszed még egyáltalán, lesz következő.

 

Ilyesmi gondolatok forogtak bennem. Ültem a földön és csak bambultam bele a számomra megszűnt világba, valóságba. Néztem a plafont, a kolesz ócska függönyét, a szürkeséget, a hideg fehér radiátort. Merengésemből nagy robaj vert fel. Nagy sebbel lobbal, oldalán finom strucctáskával berobban Nagyká. Olyan erővel jött ő és a strucca is, amelyik az oldalán gágogott, hogy szinte betörte az ajtót. A monszun Nagykához képest apró semmiség. Hideg levegőjű friss parfümillatot és sok erőt hozott be magával. Körülnézett, de észre se vett. Mert ösztönösen az ágyon, széken keresett. Nem a földön kuporogva. Nagykának az eszébe sem jut, hogy lehet a földön is, átfont karral kuporogni.Ő bezzeg sosem volt depressziós.

–         Jaj Regikém basszus kelj már fel onnan! Milyen dolog a földön ülni?

–         Csóró főiskolásos, ahogy te mondanád. – rá se néztem, csak előremeredten bámultam a párás ablakra.

–         Jaj basszus! Na jó! – enyhült meg Nagyká- Legalább van humorod. Amúgy nemrég hívott Sári, hogy gáz van. Tudom az egész sztorit. Részletesen elmesélte. De akkor is azt mondom, semmi más nem számít Regikém. Csak a nyalás és az orgazmus! Érted?

 

Nem hittem a fülemnek. Nagykának ez a vigasztalás? Hogy lehet valaki ennyire felszínes???

 

De Nagyká csak folytatta:

– Olyan liba hogy lehetsz, hogy olyan helyre mész Adonisszal, ahol valaki megláthat?! Nem is értelek Regi! Hát erre tanítottalak én?- és Nagyká anyáskodva átölelt.

Elmosolyodtam. És akkor hirtelen Sári meg Zizi is megjelentek az ajtóban.
Folyt.köv: Part27

Addig is lájkold Regina Réti Végtelen Szerelem hivatalos oldal-át a facebookon. Oszd meg, kommentezz…!!Köszi!!:-)

*****************************************************************

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe valamint  Facebook közösségi oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

Photo Source: huffingtonpost.com

 

<photo id=”1″ />