Part24: Balatoni Nyár-1998

2013 december 1. | Szerző: Regina Réti |

– Igen, mi van velük?

– Semmi, csak ők már férj és feleség – válaszolta egykedvűen és megint kortyolt egyet.

– És? Mi közünk van nekünk ehhez? – döbbentem meg.

– Semmi. – és Al Pacino kiitta a poharát, fenékig.

– Most komolyan? Miért mondod? Légy szíves, mondd el, ne csináld ezt! – erősködtem.

– Mi sohasem válunk azzá – bökte ki szomorúan. És ez nagy i-g-a-z-s-á-g-t-a-l-a-n-s-á-g – tette hozzá szárazon.

Nem értettem, és aztán gyorsan el is hessegettem ezt az egészet. Talán valahol belül tényleg nem hittem abban, hogy elsőre megtaláltam az Igazit. A lelki társam. Olyan hihetetlennek, meg félelmetesnek is tűnik egy nagy csomó ember, férfi közül elsőre megtalálni a tökéletest. És valószínűleg Al Pacino sejtette. Nem lesz ebből happy end, nem lesz itt semmiféle esküvő. Hiába is vagyok a menyasszonya. Nem mondta ki, nem is utalt rá. És nem viselkedett másképp. Ugyanúgy éltünk aztán is. Ugyanúgy szeretkeztünk, extrém helyeken is, a Szentendrei főtér templomudvarán vagy  Dobogókőn a kis hütte mögött. Például. És ugyanúgy póker kockáztunk is a Tóth kocsmában, vagy bárhol, ahol meleg volt és társaság. Ő azután is ugyanúgy nevetett rám, én ugyanúgy rá. Jókat mókáztunk, állandóan viccelődtünk. Nagyi ugyanolyan sült csirkét készített majonézes krumplival és ugyanúgy cigizett és etette a galambjait, de mégis.

Al Pacino érezte, tán fiatal vagyok még mindehhez: férj, család, gyermek. Hiába is álmodozom ébren a rózsaszín családról és  a rózsaszín gyerekeinkről, szinte semmit nem éltem még. Látta és belátta. Életem első 18 éve a kitartó tanulásé volt. A szigorú és kissé zsarnok apámé, aki csak markol és szorít és el nem enged. Majd jön a kollégium, vele együtt a szabadság, távol a szülőktől, a kötéstől, a függéstől. És aztán hirtelen, egy fülledt hajnalon, a Közgáz pincében: betoppant a Szerelem. Al Pacino jól tudta: előbb utóbb eljön a nap, amikor rájövök, még élni szeretnék.

És tán bakot is fogok lőni.

 

Fél évvel később- 1998 nyara

Balatoni nyár a bandával. Siófok, Coca-Cola Beach House

Augusztus volt amikor megláttam az oroszlánbakot. Szeptemberben már az övé voltam, októberre meg is lőttem. Nem, nem őzbak volt, hanem hatalmas oroszlánbak. Biztosan van olyan is.

Volt még kevéske idő a szünidőből, az augusztus 20.-i hét előtt. Nagyinál készülődtünk Siófokra. Jött VegaSári, Zizi, Chris, Bence is. Nagyká nem, mert ő a Maldív szigetekre vitt a Malév-vel német nyugdíjasokat. Durrogott is miatta eleget:

– Érezzétek csak jól magatok nélkülem basszus. Persze! Menjetek csak, nélkülem. Mert nem bírtok várni még két nyamvadt hetet,  amíg hazaérek az öregektől! Menjetek csak, ágyő! Jó utat!

És mi szívfájdalom nélkül mentünk.

Nagyinál a Szent István Parkban, a kisszobában pakolgattam a piros bőröndbe. Komoly arccal szuszakoltam a falatabbnál falatabb miniszoknyákat. Meg feszülős trikót, haspólót és az elmaradhatatlan spagettipántos felsőt. VegaSári és Bence szinte egyszerre érkeztek. Bence rögtön el is kezdte az „elég a bikini” szöveget, közben jól le is tapizott. Bence amúgy már tök jól feloldódott. Ami azt jelentette:  már nemcsak Nagykát tapizta. Hanem Sárit, Zizit és tulajdonképpen az összes lányt a szinten. Válogatás nélkül. Akit éppen és ahol ért. Mindig azt mondogatta, jártában keltében , hogy tele gyomor üres farok, jaj de nagyon boldog vagyok.

Szóval, Bence maradt olyannak, amilyen. Szexcentrikus tapizós. De végül is, még mindig jobb, mintha egy görény kis eminens lett volna. Amíg Bence tapizta akit ért, mi a csajokkal pakolgattuk a ruhákat bőröndbe. Miközben vártuk a többieket, póker kockáztunk és nagy erőkkel Dallasoztunk. Nézzük a Dallast és közben annyit ittunk és annyiszor, mint Jockey, Samantha és a többiek. Az 50. percben már forgott is a szoba, mint a centrifuga. Persze agyrém. Mert ha valaki egyedül játszik ilyen játékot, már rögtön alkoholistának bélyegzik. Én szinte teljes epizódokat, szégyen, nem szégyen, kívülről tudok. Én, a kis görény eminens, anyámék szeme fénye. Kisiskolás osztálytársaim szüleinek „bezzegrétiregi”-je. Úgy fújtam félrészegen, félig nyitott félig csukott szemmel Snopy hangján Samantha fogcsikorgatós, Jockeyt szidalmazó átkait, vagy Pamela kétségbeesett őzike szemének „oh Bobby, Bobby!”-t lihegő elalélásait, miközben a bőröndbe dobáltam a felsőket, mint tizenegy évesen Arany Toldiját a csillagos ötösért. És közben Christos is megérkezett. Szóval a filmnézés címszón történő lerészegedés és pókerkockázás közben Christost szavaztuk meg. Vezessen ő Siófokig. A kis görög persze az orra alatt eldörgött pár keresetlen szót, de végül egy jól megnyomott nagybés „Basszátok meg!” után, mit is tehetett mást? Mégiscsak ráállt. Ő volt egyedül józan. Így jár az, aki józan marad egy társaságban. Lehet ő a sofőr. A csengő gillingelt, befutottak a többiek is. Utoljára még mindannyian gyorsan ráültünk a nagy piros bőröndre, mint a Mézga Család és indultunk:

Irány Siófok!

Nagyi karcos nevetés közepette élénken kalimpált az ötödikről az ő szürke, hálátlan, éhes galambjainak. Mert Nagyi úgy szeretett minket, mintha mindannyian az unokái lettünk volna. Mert Nagyi valahogy mindenki Nagyija volt. Hányszor de hányszor várt minket, az egész istenverte mihaszna bagázst szépen terített asztal, középen gyertyatartóval és töménytelen mennyiségű majonézes salátával. És a töltött csirkecomb! Az nekünk, kiéhezett, olcsó bortól szétmart gyomrú koleszosoknak, maga volt a mennyország! Azt hiszem, őt ez éltette. Mi éltettük. Ha nála, vele voltunk és ő főzhetett nekünk. És szedhette össze utánunk az üres üvegeket és törülközőket. Az ő szürke, éhes és hálátlan galambjai után. Nagyival két falat majonézes saláta között simán meg lehetett dumálni a csoport szexen át a színlelt orgazmusig minden izgi témát. Nem szent Nagyi volt, aki buggyos ősz hajjal buggyos fonalból buggyos pulcsit kötöget. Hanem olyan mindent megélt, extravagáns Szupernagyi. Motorral és sárga-zöld csíkos sállal a nyakában. Narancssárga motoros csizmával. És hozzá illő kékre festett körmökkel. Talán épp csak amikor velünk volt, illetve mi voltunk fent nála a Szent István parki lakásban, kilátással a Dunára, akkor feledte valamennyire a sok szörnyűséget, embertelenséget, amit látott, megélt, átélt a II. világháborúban. Nem sokaknak sikerült megmenekülniük a gettóból, de Nagyi azt is túlélte. Persze lehet, hogy csak látszólag. Mert csak a Jóisten a megmondhatója, hogy a lelkében mi is volt igazából? A mélyen beszáradt, fekete tussal jól körbesáncolt háborús szomorúságot, vajon miért is akarta olyan görcsösen eltüntetni a rikító, harsány színeivel? Takarni a fájdalmat a világ kíváncsi, vájkáló, kutakodó tekintete elől. Mert a narancshajú feje búbjától a pink trikóján át a lilára festett lábkörméig, csak takarta a valóságot, a fájdalmat. Csak a mélyen szántott arc- nyak és kézráncai. A széltében futó homlokárkai, éles nyakredői és az apróra zúzott táskás tekintete. Meg a szemei alatti karikák árulkodtak meggyötört életéről. Semmi más. Istenem, hogy szerettük!

Szóval a kegyetlen világ elől színesre pingált Szuper Nagyink integetett, mi pedig vidáman betuszkoltuk magunkat a kocsiba, ahol bőröndök-bőröndök és bőröndök mindenhol. Na meg filléres italos üvegek kocogtak. A tetőcsomagtartón, a csomagtartóban, a lábunk alatt a hátsó ülésen és a drága anyósülés alatt is, tényleg mindenhol. Elindultunk Balaton irányába, az M7-en. A zene üvöltött, mi szintén. Ittunk, üvöltöttünk. Illetve nagyon azt hittük, hogy nagyon énekelünk. Tipikus nyári emlékkép tizenkilenc éves életünkből: lehúzott ablakok, ablakokon kilógatott hipó fehér szőrös fiúlábak. Barna és borotvált lánylábak. Meg aztán persze fehér és barna összegabalyodott fiú és lány lábak. Folyt a pezsgő, üvöltött a zene. És csak habzott a sör, hab-hab-hab ki ne fuss, miközben a simogató meleg menetszél be-becsapott a vállunkra.

És lám, lőn az oroszlánbak! A parton egyszer csak feltűnt: ADONIS!!!

Megérkeztünk Siófokra. Magunkhoz vettünk még pár üveget a hűtőtáskából, meg néhány karton cigit a csomagtartóból és lazán kifeküdtünk a partra. Rá kell pihenni az esti Coca Cola Beach House-ra. A fiúk közben elmentek túrós és kakaós palacsintáért. Meg tejfölös bolognai lángosért. Sári, Zizi és én gyorsan rágyújtottunk. Fő a munkamegosztás. Hál’ istennek abban nagyon egyetértettünk mi, „háziasszonyok gyöngyei”, két slukk között a fürdőlepedőn frissen borotvált körömlakkos lábakkal és kezekkel, hogy ha netalántán tán ne adj úristen, a konyha és a sár közül kell választani, hát, nincs mit tenni: Jöjjön a sár! És mivel a vizsgaidőszaknak másfél hónapja vége volt, nyári szünet lévén bőven megengedhettük magunknak, hogy olyan nehéz és velős dolgokról beszélgessünk, mint a műköröm és ráncfelvarrás. Tizenkilenc-húsz évesen ezek igen aktuális témák. De egyszer csak minden abbamaradt. Elállt a lélegzetünk: egy gyönyörű barna fiú vonult végig a parton, szörfdeszkával a kezében.

Adonisz!

Szájtátva figyeltük egy darabig, majd én rögtön lepépéztem, mondván:

– Én láttam meg legelőször, az enyém!

És a tettek mezejére is léptem. Mire várjak? Mindjárt visszajönnek Al Pacinoék palacsintával és lángossal megrakottan, gyorsan kell cselekedni. Előkotortam a táskámból a siófoki strandbelépőt. A hátuljára villámgyorsan rákarcoltam a telefonszámot, meg hogy ménesi úti kolesz. Zizit azért magammal ráncigáltam, alibinek és szemből közelítettük meg Adoniszt. A mi egyetlen, barna testű Adoniszunkat. És amikor már éppen halló és látótávolságnyira volt tőlünk, ledobtam a cetlit, a lábai elé  és ahogy elhaladtunk mellette, szinte rárivalltam:

– Vedd fel!

Nincs nekem időm várni!

Egy tizenkilenc-huszadik éves igazi csitri, naná, hogy így viselkedik. És ráadásul szentül meg is voltam győződve: én vagyok a famme fatale Sophia Loren a Válás olasz módra-ból. Például. Adonisz pedig engedelmeskedett, nyomban fel is vette a cetlit. És mosolyogva elsétált. Közben Al Pacinoék integettek, menjünk oda hozzájuk, az asztalokhoz. Mi, Zizivel, mint akik egy olyan feltartott kézzel nyújtózkodósan kellemesen nagyot sétáltak a parton, minden lelkiismeret furdalás nélkül ártatlan arccal eszegettük aztán a lángosunk.

És az idén hatalmas sláger Sting Every breathe you take c. dalának feldolgozása. Az egész nyarat és aztán az őszt is ez a szomorkás dallam lengte be. Minden hangszóróból ez szólt: a zsírszagú parti lángosostól elkezdve a puccos Fleurig. De ez szólt a kellemes meleg vízű Coca Cola Beach House-on, a Renegadeben és még a Platán sétányon doboló négerek kezei is aléltan ütötték a dallamot.

Éjfélre járt már, éhesek lettünk.

– Gyerekek, enni kéne valamit – javasolta VegaSári.

– Mi van Sári? Nem elég a biocsíra? Meg biozab kölessel? – Chris cukkolta Sárit.

De persze közben Chrisnek azért nagyon tetszett Sári darázsdereka és fenékig érő haja, no meg a biozab is.

– A tegnap hajnali életmentő marha drága sült krumplis erre fele van? – kérdezte Zizi.

Mert Zizi tájékozódni, na, azt sohasem tudott.

– Most komolyan kérdezed? Már megint papírtányéron meg  műanyag villával akarod magadba tolni a kaját? – mordult Zizire Al Pacino.

– Miért? – kérdezett vissza kissé nyeglén Zizi. Van másra pénzünk nagyokos? Vagy menjünk át Alsóörsre? És a sznob Dexion sznob szenén megsütött pulykahusit együk? Ezüst késsel és arany villával, te nagyon okos, te!? Majd ha már dolgozunk, akkor igen. És én mondjuk befutott főszerkesztő leszek valami menő tévénél! De sorry. Nekem ilyesmire most nincsen pénzem.

–         Főszerkesztő akarsz lenni egy tévénél? – Al Pacino elképedt. Akkor meg mi a francot keresel az Álligon?

–         Miért????- képedt el Zizi. A barátnődtől ezt nem kérdezed meg? Vele is dettó ugyanez a helyzet. A Regi is műsorvezető meg tévés, meg rádiós, meg író, meg énekes meg… tulipános láda akar lenni!! Mégis ebben a suliban rohad! És persze jól el is vész  az önkormányzatok meg az államigazgatási bürokrácia útvesztőjében!

–         Azt tudom. Mondta. De a te álmaidról nem tudtam – és Al Pacino folytatta volna, de Chris közbevágott:

–         Regikém, nem is mondtad, hogy ilyen álmokat dédelgetsz!

–         Most mit mondjak rajta? Ha te lennél a tévéelnök vagy valami producer, fejes valahol, akkor mondtam volna – kicsit zavart, hogy ez a téma szóba jött, mert a gyengeségemre emlékeztetett. Arra, hogy amikor a felvételi lap kitöltésére került a sor, gimi negyedikben, gyenge voltam apámmal szembeszállni. És hagytam, hogy az legyen belőlem, amit ő akar. Egy arisztokratikus aktakukac. Szép kis selyemszalaggal átkötve.

–         Gyerekek, most ne szórakozzatok már! Tényleg az utcán állva kell megbeszélni, hogy ki hol cseszte el az életét???Baromira éhes vagyok és rohadtul nem érdekel az egész! Inkább azt döntsétek el végre, hol eszünk???!- Sári úgy kardoskodott a kajázás mellett, mintha nem is fénnyel táplálkozna.

Hanem császárszalonnával, hozzá jó puha fehér kenyérrel. Meg koviubival. Minden áldott nap.

–         Igaza van Sárinak – csaptam le gyorsan, mert egyszerűbbnek tűnt, mint szembenézni a saját piti kis gyengeségemmel.

–  Menjünk a “drágakrumlishoz”. Itt van kb. ötszáz méterre, a sarkon.

 

Aztán végre ettünk, megnyugodtunk és a jóllakott ember újra szeret beszélni. És pechemre Chris elő is vette a témát. Szokásához hűen böfögött is egy nagyot hozzá.

– Undorító vagy – bambult bele VegaSári unottan a nagy siófoki nyári éjszakába.

És hallhatóan jól sercegett a foga alatt a rukkola levél. Merthogy a nagyhangú majd éhen halok Sári, meg is evett vagy 5 darab rukkolát. Had szóljon, egyszer élünk.

– Te csak kérődzél tovább VegaBaby!- csókolta meg Chris Sárit, a nyakán. És csak röhögött. Nem zavartatta magát, folytatta:

–         Szóval csak azért kérdeztem, mert nekem az apám a tévénél van, külsős beszállító. Ő és a cége készíti a …

–         Ne bassz! – így Zizi.

Zizi addigra mér néha úgy viselkedett, mint Nagyká. És egyszeriben Chris nagyon elkezdte érdekelni Zizit.

–         Komolyan mondom. – így a görög. Van nektek a suliban számítógép meg word? Mert akkor átküldhetnéd neki a cv-d. Hátha tud szerezni valami gyakornoki melót. Nyilván nincs lovetta, de legalább ott tudnál lebzselni. Aztán, ki tudja.

Zizi szóhoz sem jutott. Olyan kikerekedett szemekkel bámulta Christ, mintha hirtelen, az apró görög dzsigolóból valami hatalmas dzsin lett volna. Láttuk, lelki szemei előtt már ott forog, valamelyik kereskedelmi tévé gurulós főnöki bőrfotelében.

– Ne bassz! – és Zizi továbbra is ennyit tudott hozzászólni a témához.Teljesen elvarázsolódott.

Mindegyikünk röhögni kezdett Zizin. Mert annyira édes volt. Ugyanis Zizi mindig olyan vagányul sikítozós Linda. Most meg? Ott ült tátott szájjal, mire végre megszólal halkan, átszellemülten:

–         És Regi is jöhet?

Na ez volt Zizi. Zizi a gondoskodó.

–  Regi alanyi jogon jön! – kacsintott Chris határozottan és közben ő is, mi is csak fuldokoltunk a nevetéstől.

Mert tényleg lehetett látni Zizin, hogy ő már baromira nem a nagy balatoni éjszakában van, hanem tűsarkúban kopogott a tévében. És szerkeszti az aktuális bulvárt. Vadul kopogós gondolatai ki is hallatszottak. Chris szólt is neki:

– Csak nehogy orra ess. Inkább gyertek! Menjünk mindannyian, sokan együtt fiatalok, a Balaton partra. Éjjeli fürdőre. Meg csókolózni és szexelni.

Mindenki benne volt.

Folyt. köv: Part25

Addig is keresd Réti Regina hivatalos oldal-át a facebookon, és lájk, oszd meg, kommentezz…!!Köszi!!:-)

*****************************************************************

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe elektronikus oldalon valamint a Facebook közösségi oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

Photo Source: music.hu