Part21: Vágytam a percre, amikor a karjába zár ismét!

2013 november 25. | Szerző: Regina Réti |

Al Pacino nélkül – És eljött a nyár. A rettegett. Vizsgaidőszak vége, ki kell költözni a koleszból és tudtam: jóval kevesebbet tudunk randizni Al Pacinoval. Mert a párás romantikát apám simán derékba töri. Apám, aki volt becses megszületni, mint régi vágású Réti Rajmund. És aki minden szögletében ennek megfelelően is élt. Olyan sarkosan. Nomen est omen. És akinek egyelőre még halványlila gőze sincs arról, anyámmal együtt, hogy:

1.) Már baromira nem vagyok “Jótanuló, jósportoló”.

2. ) Ehelyett gőzerővel bulizom, iszom és pasizom.

3. ) Az előző 2-ből meg egyenesen következik, hogy már szűz sem vagyok.

És persze ide a bökőt, hogy apám pont ennek a totál ellenkezőjében hisz,legalább úgy, mint nagyanyám II. János Pálban. És akkor csak nem állíthatok be a gurulós bőröndömmel, hogy:

– Hello, csá, mizu, ősök! Züllök, iszom és szexelek anyám!Ja!És akivel szexelek már majdnem egy éve, az el is jegyzett, csak elfelejtettem szólni, bocsika.

Szóval, maradt a régi vágású énemből megmaradt gyávaságom. És ahelyett, hogy Al Pacinot apám szikrázó szemei elé vonszoltam volna, inkább hagytam, had higgyék csak:

Én vagyok a fősuli Marie Curie-je.

És csak azért nem kaptam még Nobelt, mert nem vagyok 70. Például. Vagy valami.  Egyszerűen nem mertem apámmal konfrontálódni. De mert apám tényleg nagyon tud dühöngeni a semmin! Az olyan semmiségeken, mint leánygyermeke szüzességének elvesztése. Vagy a laza eminensből kegyelemkettesig csúszunk című élettörténeteimen. Szóval, hazaértem, egyedül. Al Pacinó nélkül természetesen. Lehorgasztott vállakkal betoltam a gurulós bőröndömet.

– Kérsz enni? – kérdezte anyám a kezeit tördelve.

– Nem nem, nem, hagyjatok már… – és azzal a lendülettel fel is szaladtam a szobámba sírni egy jó nagyot.

Nyuszika meg az ő porszívója vazze!!! Aztán ahogy a rózsaszínre vasalt baldachinom csipkéit tépkedtem, nagy kisírt szemekkel, mégiscsak arra jutottam:  Elmondom én anyáméknak, hogy áll a szénám! És hát… a szénám most épp rózsaszínre van felboglyozva. Na és? Az életemmel együtt. Na és? Merthogy szerelmes vagyok. Na és? 20 évesen olyan nagy baj ez???

Vettem egy nagy levegőt, lehúztam a lógó vállaimat a lépcsőn, egészen az ebédlőasztalig. Ahol aztán, isten tudja, a húsleves cérnaszálai vagy netán a darált keksz daráltsága indított meg, de egy szusszra én is eldaráltam:

Hogy a Közgáz pincében megismerkedtem egy fiúval. És hogy komoly ez az egész. És hogy szeretném nekik bemutatni.

Apám és anyám értetlenül néztek egymásra, mint bábeli zűrzavar idején nézhettek egymásra az emberek, majd apám kerek perec közölte:

– Ennek még nincs itt az ideje.

Punt tum. Ja! És hogy a fiúzás helyett tanuljak. És tanuljak és tanuljak. Majd hozzátette:

– Tanulj! Amíg le nem diplomáztál kislányom, egy fiút nem hozol haza.

Pont. Nem volt se kérdőjel, se vessző, se hármaspont se semmi. Csak a nagy csend. A szavak öble. A súly.

De mit is vártam? Mi a francot is gondoltam, én hülye, ott fent az imént, a szobámban a rózsaszín baldachinom csipkéinek tépkedése közben? Azt gondoltam, hogy apám, Réti Rajmund majd fordult egyet, mint passzátszél a levegőben és 50 évet csak úgy félredob? Mert Regike hazajön és a darált keksz után bejelenti, hogy ő szerelmes?

Igazából…pont ezt vártam.

Gondoltam, a távolság, az, hogy ritkán látnak, meg aztán hogy ők is érzékelik, mégiscsak felnőttem… de nem. Nem nem nem. Apám határozott volt és zsarnok most is, mint  mindig is. Miért is változott volna, csak mert 300 kilométerrel arrébb élek? Maradt olyannak, amilyen. Réti Rajmund. Még a neve is olyan szögletes. Olyan, mit tudom én, olyan…gorombán csengő. Rajmund. Rajmund!Apám szögletessége mellett még anyám is csak a nyugtatókat tudja kapkodni, ennyi a problémamegoldás. Anyám meg a másik fele. Rozália. Az is olyan roppanós, pörgős név. Rrrrrrr….szögletes, sarkos. Pont mint apám. Ráadásul anyám, házasságkötéskor rögtön fel is vette apám nevét. Elhagyta a Kékúthyt és lett belőle is egy jó kis Réti. Réti Rozália. Igy ezek ketten, kéz a kézben ropogtatták tovább az életet. Zsák meg a foltja amúgy. Ha esetleg apám elfárad abban, hogy répa retek, mogyoró, anyám folytatja. Had szóljon:

– Korán reggel ritkán rikkant a rigó!

És még a mondta végét is felkapja, csak hogy nyomatékul adja:

– Mi egyetértünk apáddal! Bizony ám!

Szóval, nem tudok velük mit kezdeni, az övék erős szövetség. Anyám mindig is azt hajtogatja:

– Erős vár a mi istenünk, a mi házasságunk Regikém!

Hát…az bizony. Nem volt mit tennem. Ismertem őket. És ha egy Réti azt ropogtatja ritkán rikkantva bár, de erőteljesen, hogy még nincs itt az ideje, akkor bizony az úgy van. És apám hajthatatlan maradt.

Szóval, a szüleim nem nézték jó szemmel azt a hatalmas szerelmet, melyet éppen átéltem. Apám mérnök amúgy. Pontos, precíz a munkában, és a számadásban is kíméletlen, racionális. Ő nem az a fajta, aki csak úgy ukk mukk fukk, elszámol  pár centit, hogy aztán a fél város az ő felüljáróján röhög. Vagy sír. Apám mentalitásába az effajta ruganyos jófejség nem fér bele. Titkon, hányszor de hányszor vágytam arra, hogy bárcsak az én apám lenne az a mérnök, amelyik úgy elszámolta azt a hülye felüljárót. Az olyan apa tutira nem görcsölne azon, hogy a lánya már nem szűz! De nem. Az én apám felüljárói és hídjai olyan stabilan állnak, mint Sári anyja a ruhaszalonok előtt. Pedig apám halak jegyű, aki imád ábrándozni és mégis. Olyan szigorú szülő lett belőle az évek során! Bezzeg amikor gyerekek voltunk! A bátyám, a medúzatrancsírozó Zénó, és a húgom Hédi. Akkor még kedves volt velünk. Szeretetteljes, ábrándos. Aki lágyan szőtte tovább a mi ábrándjainkat is. Aztán ebből az ábrándos halakból egy stabil mérnök lett. Zsarnok és racionális.

És attól is féltettek, nehogy terhes legyek.

– El kell végezned a fősulit! Kell egy diploma! – állandóan ezt szajkózták, mintha én magamtól nem tudtam volna.

Nekik az lett volna a legmegnyugtatóbb, gondolom én, ha a diplomaosztóig egy árva fiú sincs a láthatáron. És mivel anyagilag tőlük függtem, és azt is szerettem, kénytelen voltam apámnak fejet hajtani és kevesebbet találkozni Al Pacinoval. A lányok első érzelmi zsarolása mindig az apjuktól indul ki. Apámban nem is csalódtam, minduntalan lejátszotta „az amíg az én kenyeremet eszed szöveget”. És tudtam, jön a két és fél hónap magány, távolság.

De tudtuk, mindketten tudtuk, Al Pacino és én is. Az idő nem szakít el minket egymástól. Sem a távolság. Ezt csak apám szerette volna, ha ily módon ki tudja lőni Al Pacinot az életemből. De mindez a távolság és külön töltött idő csak megerősítette az érzéseinket, a szerelmünket.

Jöttek mentek a levelek kétnaponta, kínzó hiánya a másiknak, maga A Szerelem. Al Pacino míg Spanyolországban volt az apjával és mostohaanyjával, én apámék csipkéi mellett dekkoltam. Apám mellett tipikus jó kislánnyá kellett visszaváltoznom, hát vissza is változtam. Lehet, hogy gyenge dolog, legyen akkor gyenge dolog, de nem akartam balhét és persze nem akartam elveszíteni apám biztonságát sem.

Egyik nap, ahogy feküdtem a fürdőkádban, ábrándoztam, és arra gondoltam, mennyire jó lenne, ha Al Pacino kisbabája lenne a hasamban. A szüleim is biztos marhára lelkesedtek volna az ötletemért. Néztem a hasam és boldog lettem még a gondolattól is. Ahogyan törölköztem, eszembe jutott Picasso Anyaság c. festménye. Magamra kaptam egy lenge nyári ruhát és leültem másolni a képet. Ahogy rajzoltam, egészen közel éreztem magamhoz Al Pacinot, és valahogy éreztem a kisbabánkat is magamban. Aztán arra is gondoltam, milyen igazságtalanság a sorstól, hogy mi minden okból, célból, megfontolásból, helyzetből, szituációból, racionalitásból, furfangból, nemtörődömségből születnek babák, és a nagy, mindent elsöprő, akár élethosszig tartó szerelmekből kevesebb, sokkal kevesebb kisgyermek születik meg végül. Miért van ez? Hogy lehet, hogy itt vagyok a bennem levő érzésekkel, szenvedéllyel, tűzzel és őszinte szerelemmel a nagybetűs férfi iránt, és még sincs gyermekünk? Először a rajz közben csapott meg először a nagy szerelem elmúlásának kétségbeesett szele, amit gyorsan el is hessegettem.

Számoltam a napokat, fohászkodtam és vágytam a percre, mikor a karjába zár ismét, vágytam a végtelen nyugalomra, az „egészek vagyunk ismét” mennyei érzésére. Éjszakánként titokban rágyújtottam egy cigire és csak reméltem, minden perccel közelebb kerülünk a viszontlátáshoz. Bár minden nap beszéltünk telefonon és képeslapok, szerelmes levelek is röpdöstek oda-vissza, egyre kínzóbb volt nélküle minden perc.

Egyik nap megcsörrent a házi telefonunk. Apám vette fel.

Folyt. köv: Part22

Addig is keresd Réti Regina hivatalos oldal-át a facebookon, és lájk, oszd meg, kommentezz…!!

*********************************************************************

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe elektronikus oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

Photo Source:  fanpop.com