Part18: Mint gyémánt az égen. Ez szerelem.

2013 november 19. | Szerző: Regina Réti |

Aztán…csak azt éreztem, hogy valami gyönyörű szivárvány kuszaság születik bennem. Egyszerűen nyakunkba vettük a hajnali várost és térdig elmerültünk benne. Barangoltunk hangatlanul, egymás kezét fogva együtt vesztünk el a kis utácskákon. Nem tudom hol jártunk, hidak alatt és levegő fölött és miért éppen arra… de lényeges egyáltalán? Belevesztünk és belefeledkeztünk a városba ugyanúgy, mint egymásba. Like Dimonds in the sky…

Megtaláltuk egymást, és semmi más nem volt érdekes. Ugyan, kit érdekelt, miért kel fel keleten Nap, és miért nyugszik Nyugaton? Kit érdekelt a világegyetem, az idegen civilizációk és ősi kultúrák, vagy éppen a napi bel- és közügyek? Mit érdekelt minket, hány óra van vagy hol vagyunk, és miért igen vagy éppen miért nem? Megszűnt létezni számunkra minden, ami maga a fogalom. Az idő, a tér, minden ami okkult, racionális, valóságos. Csak mi voltunk. Aztán az is eszembe jutott, épp a macskaköveken futottunk, majd egymásba gabalyodva csókolóztunk és arra gondoltam, ha most, itt, valamiért, hirtelen, bombák hullanánk az égből, én akkor is mosolyogva futnék. Úgy futni, hogy közben valaki erősen fogja a kezedet, csak a tiédet, és te ugyanúgy szorítod az övét, akár úgy, hogy egymásra sem néztek, csak érzed a másik erében a saját lüktetésed…mi kell ennél több? No more…Lehet légópince, jöhet bomba és harcigépek, a hit, a szerelembe vetett tiszta hit és erő, mindennél erősebb. Erősebb a drótnál és az öntöttvasnál.Shine bright tonight…too high….

Aztán Al Pacino mesélt pár dolgot az életéről. Vonalakat, de erős vonalakat. Deadlines. Elmondta, két csókolózás között, hídon innen és túl, hogy  a szülei még gyermekkorában váltak el. Az apja, aki egy biztosítócégnél volt vezérigazgató, beleszeretett az egyik divízióvezetőjébe. Tulajdonképpen, mondta ő, szokásos sztori lenne, ha nem éppen vele történt volna. Csak sajnos – tette hozzá – az ember a saját életét mindig tragikusabbnak éli meg „a szokásos sztori”-nál. Aztán ahogy az kell, az apja elvált az anyjától, összeköltözött „azzal a nővel”, lett is egy kislányuk. Az anyja meg, aki a világ legggyönyörűbb nője – tette hozzá mellesleg hangon de nagyon büszkén – hozzáment egy paprikajancsihoz. Aki annyira sem méltó, hogy nagy ’P’-vel mondjuk ki a nevét. És akivel most Kőbánya Kispesten élik a megalkudott és kisiklott életüket. Valahol a panelrengetegben.  Ő pedig kamaszkora óta a Nagyijával él, mert nagyjából 14 éves volt, amikor csúnyán összebalhézott a mostohaapjával, akit csak szimplán „a Faszfej” néven emlegetett. Azóta, azaz idestova 10 éve pedig a Nagyival élnek a Pozsonyin, a Szent István Parkban. Szemben a Dunával. Ahol imád élni.

És azt is mondta, holnap eljön értem a koleszba. És hogy aztán felmegyünk a Nagyihoz, bemutat neki. És majd megmutatja a kilátást a kisszobából. Ahonnan pont rálátni a Dunára, a Duna Park kávézóra és mint környékbeli nevezettességre, Vámos Miklós dolgozószobájára. Gyakran látni, hisz sosem húzza el a függönyt és csak ül az íróasztalánál, égeti a lámpát és hajnalokon keresztül ír. És nem mellesleg rálátni arra a játszótérre, ahol az apja, majd ő, és majd a mi gyerekeink fognak játszani. Hát… egyáltalán nem éreztem gyorsnak, hogy már most, pár órával a megismerkedés után ez a téma közöttünk. Mert minden természetes volt, görcs nélküli, mintha ezer éve ismerném. És hogy mert ennek pont így kellett történnie.Olyan… pont tök jól.

 

Másnak délután – Ménesi, 316 Koleszszoba

–         Komolyan ezt mondta? Hogy a ti gyerkeitek ott fognak játszani? Ez egy édi bédi pasi!- Sári a tegnap estétől még mindig gyűrötten könyökölt a selyempárnán és zsinórba ámuldozott Al Pacinó szavain.

Zizi már elment dolgozni, alig vártam hogy hazaérjen, mert éjjel, amikor hazaértem, már aludt és nem akartam felkelteni, de minden részletet mielőbb el akartam mondani neki.

–         Amúgy a barija is tök cukesz, az a Christos – mondta ásítva Sári – Csak kár hogy a derekamig se ér. Te Regi, annyi koktélt ittam este.  Orgazmust. Chris csak rendelte és rendelte.

–         Nem hánytál?- én közben készülődtem Nagyihoz és totál össze voltam zavarodva, hogy mit vegyek fel.

Az élet nagy kérdései.

–         Farmer hosszú póló, vagy legyek önmagam és maradjak pizsamában a rózsaszínkutyás papucsomban? – Sárira néztem, majd tétován folytattam:

– Esetleg játszam el a végzet asszonyát és kalapban meg dédi gyöngysorában és lakktáskájával az oldalamon libegjek be a Nagyihoz? Úgy, hogy a kalapomon lágyan megremegjen a pávatoll. A kezemben tartott fehér elefántcsont csipkelegyezőtől. Ami még az ükiévolt?Hm??? – néztem komolyan Sárira. Én ezt komolyan gondoltam, de úgy tűnik, még Plasztiksári se tudott komolyan venni.

–         Szerintem farmer-póló. Hagyd már azokat az ósdi teátrális vackokat. A négy fal között safrangolj bennük, ha jól esik. De nekem nehogy kimenj az utcára ezekben! Ma ma van Regi! 1999-et írunk és nem 1899-ben vagyunk! Nincs Dumas, nincs Kaméliás hölgy, sehol egy Zola és az ő Nanája. Oké? Ha nem vetted volna észre. – zárta rövidre Sári, akinek jót tett a sok Orgazmus.  Egész határozott lett tőle.

– Oké- elfogadtam.

Kopogtattak, Al Pacino állt az ajtóban. A lénye szikrázott, az erőteljesen fűszeres parfümillata erősre rajzolta boldog lelkem finom kontúrját, borostája megszúrta az ujjam összes kis idegsejtjét, akik örömükben lágyan fickándozni kezdtek bennem. A hasam remegett, meleget éreztem és erőt, meleg férfierőt. Reszkettem, mégis biztonságban voltam. Egy fejjel volt nálam magasabb, a fejemet ha ráhajlítottam a mellkasára, pont befértem az álla alá. Kisétáltunk a Bertalan Lajosra a villamosmegállóhoz, onnan elmentünk a Fővám térre, ott átszálltunk a 2-es re a Jászaiig, onnan végigsétáltunk a Pozsonyin a Szent István Parkig. Bementünk a házba. Bauhause ház, hatemeletes, téglasárga külső falak, belül márványlépcső és régi lift, olyan meleg barna színházi, behajtós ajtóval, üveggel és egyik oldalán nagy tükörrel. Felértünk az ötödikre, bennem béke és nyugalom. Beléptünk az ajtón.

Al Pacino Nagyija talpig nylon kombinéban. Cigivel a kezében, ősz hajú feltűzött kontyban, hosszú lábakkal, rekedtes hangban és hatalmas mosollyal jött elém. Nem szólt semmit, csak érezni lehetett a szeretetét, ahogyan a füstölgő cigis kezével nagyon megölelgetett. Nagyi karaktere tán Törőcsik Mariéhoz volt hasonlatos. Leültünk a nappali szépen terített ebédlőasztalához, ahol a specialitása, hideg majonézessaláta sültcsirkével és friss saláta várt ránk. Minden meleg volt, természetes és őszinte. Oldott és hiba nélküli. Olyan, amilyennek lennie kell. Nem feszengtem, nem pózoltam, nem idétlenkedtem. Vagyis idétlenkedtem, de az nálam azt jelenti, hogy önmagam voltam mert önmagam lehettem. A közeg, amibe ültünk, felszabadító és tiszta volt. Al Pacino vacsora után megfogta a csuklómat és az előszobán keresztül a folyosón át, a fekete fehér kockás fürdőszobán keresztül áthúzott a szobájába.Az ablakhoz. A kilátás tökéletes volt. Álltunk a fényben, a 74, 76-os troli megállója feletti oszlopok már világítottak, a környékbeli gyerekek még visitozva szaladgáltak a játszótéren. Galambok repdestek a levegőben, az égen, és gondosan szedegették a villamosmegállóban az elejtett kis morzsákat. Al Pacino a hátam mögött állt, hátulról ölelt át. Aztán szembefordított, kezébe vette az arcom és megcsókolt. Nagyi mindeközben rendületlenül sörözött és cigizett. Rekedt hangján beszélte el Al Pacino gyermekkorát, például amikor unokája farsangon villanyórának öltözött. És persze mesélt a környékről, a Parkról, az itteni emberekről, arról, hogy ki hogyan került a házba. Majd egyszer csak hirtelen, se szó, semmi beszéd, kacagott egy nagyot és kiment.

Al Pacino szembefordított magával és megsimította az arcom:

–         Regi, nem költözöl ide? Hozzánk?

Felugrottam és tapsikolni kezdtem örömömben. Aztán hirtelen elkomorodott az arcom.

–         De apáméknak nem szabad megtudniuk! – válaszoltam ideges gyorsasággal.

–         Miért?- nem volt döbbenet a hangjában, inkább őszinte értetlenség.

–         Mert apám leszedi a fejem. Azért. Kiakadna, ha megtudná. Hogy nem a koleszba vagyok a csoporttársaimmal, a csajokkal. És hogy nem tanulok görnyedten a diplomámért.

–         És ha megismerne engem? Szerinted akkor is ellenezné?

–         Tutifix százezer.

–         Miért? Regi! Valamikor apádnak is be kell látnia, felnőtt a lánya, nem kontrollálhat állandóan. És ha te nem kezded el mindezt láttatni vele, ő magától sose fogja belátni.

–         Igen, de ez még neki korai lenne, biztos hogy őrjöngene

–         Őrjöngene őrjöngene, de lassan csak megszokná.

–         Legyen úgy, hogy pár napot itt vagyok, párat a csajokkal a koleszban. Elsőre ez is elég, nem?- átöleltem a nyakát és megcsókoltam.

–         Elsőre. Talán. De nem bújsz ki sokáig a felelősség alól- Al Pacino rám kacsintott és arcomat a kezébe véve lágyan megcsókolt.

Másnap elhatároztuk, hogy mivel Al Pacinó Nagykát még eddig nem ismerte meg a bandából, mivel nagyká nem volt ott a Közgázpincés bulin, bemutatom neki. És Nagyká éppen akkor jött haza Thaiföldről. És ilyenkor, nagyobb utak után 48 órát itthon van pihenni. És Thaiföld éppen ilyen nagyobb út volt

–         A Champsbe találkozzunk ötkor. Jön Sári, Zizi, meg Al Pacino barátja, Chris is, dumálunk egy kicsit, póker kockázunk – javasoltam Nagykának

–         Regikém!Az nekem nagyon nem lesz jó basszus!!!Legyen negyed hatkor. A Zsinagóga előtt.

–         Mert?Miért pont negyed hatkor???

–         Mert van még egy kis dolgom előtte, na. És nem fogok odaérni basszus.

–         Oké. Akkor mi Al Pacinoval megvárunk téged a Zsinagógánál. Zizi, Sári meg Chris meg már lent lesznek a Champsben. Ne álljanak ott a hidegben, oké?

–         Jó basszus – és Nagyká már rám is csapta luxusprémes szalagokkal átkötött parfümillatú lakás házi telefonját.

Eljött a megbeszélt időpont.

Én és Al Pacino, életem első hús-vér szerelme, romantikusan igyekszünk a Zsinagóga felé. Az Inkunál járunk, amikor egyszer csak messziről kiszúrom Nagykát hófehér vesszőkosárral a karján. Integetek ő is visszainteget. Majd zebra, megint zebra, egyre közelebb érünk, járda. Odaérünk Nagykához, éppen be szeretném mutatni neki Al Pacinot, mire Nagyká se puszi se pá, se annyi, hogy szia Te édes drága Al, oh well, sokat hallottam rólad, milyen jó hogy megismertelek!… vagy valami hasonló, nem.

Ha ez így lett volna, akkor nem Nagykának mutattam volna be Al Pacinot, pusztán tévedésből, hanem valami ismeretlen éppen arra ténfergő idegennek. Nagyká viszont akkor is hozta a formáját és nem hazudtolta meg önmagát. Negédes egy szuszra elmondta amit akart, mit érdekeltek ti engem, mert én Én vagyok és itt vagyok és az állam én vagyok, a legfontosabb vagyok és elmondom amit akarok se puszi se pá!:

– Képzeljétek Drágáim – aranyanyám hangsúllyal – itt van a kezemben ez a hülye bevásárlókosár, még anyám vette, ez ni! Én lökött meg kénytelen voltam letakarni! – és ezzel a mozdulattal színpadiasan fellebbentette a kendőt, ami alatt, az anyukától kapott bevásárlásokhoz használt fehér merev vesszőkosárban egy…egy kb. 50 centis(nem túlzok)….hatalmas vibrátor meredt ránk.

– Ebben van – folytatta hadarva, kissé izgatottan – a vibrátorom basszátok meg. Látod Regi, most rózsaszínt vettem, van itt egy szexshop a közelben, az Astoriánál, este meg jön Dvd Játékos, gondoltam leugrok venni egyet a fehér rücsis tönkrement basszus – és még mindig egy szusszra mondta:

– Szétégett a strandon az a hülye latex basszus én meg mondom elrohanok gyorsan venni amíg nem találkozunk a Champsbe… a többiek ott vannak már??? Na de nem is érdekes… mi meg menjünk közbe ne álljunk itt Regikém… szerinted jó lesz ez a rózsaszín sima vibri??? Vagy vegyek még egyet? Nem is tudom. Lehet el kéne menni…eljössz velem??? Vagy hagyjuk csak kibír tán egy estét ez az olcsó műanyag Thaifölről importált gagyi vacak basszus. Na menjünk már mit álltok itt basszuskulcs. Úgy néztek, mintha még nem láttatok volna, de hahahaha…nem is baj ha néztek. Ja! Te még te nem is láttál engem te hím! Biztos te vagy az a hres pasi. Al Pacino. Regikém basszus jó a hajam? És az új körömlakkom? Nézd csak, ilyen vámpíros. Jaj, ti meg milyen helyesek vagytok együtt, haha ha ha – kacarászott bele Nagyká az éterbe.

– Na, akkor siessünk a többiekhez, ne húzzuk itt az időt…mert aztán nekem sietni kell. Mire jön DvdJátékos. És még puncit kell borotválnom, meg ágyneműt húzni, illatgyertya ilyesmi, annyi dolgom lesz még….Ja! Én Nagyká vagyok – józanodott ki aztán Nagyká egy varázsütésre.

És búgó hangjával, olyan ágyba hívogató lenge kacérsággal nyújtotta kezét a kissé elképedt Al Pacinonak. A Dohány utcai zsinagóga tövében, ahol türelmetlenül szorongatta az anyukájától kapott fehér vesszőkosarát. Amibe takaros jó háziasszonyok a családnak vásárolnak korán reggel ropogós kiflit, cukros pékárut és friss tejet. Esetleg sárgarépát és egyéb zöldséget.

Mindegy, nem volt mit tenni, Nagyká fehér kosarában nem kifli meg tej lötyögött, hanem egy 50 centis rózsaszín sima vibrátor.

Nem egyforma dolgokat cipelünk a kosarunkba.

Persze! – magyarázta kicsit később Nagyká a Champs egyik eldugottabb boxában, ahol sokan voltunk együtt fiatalok, az egész banda.

– Ha egyforma dolgokat cipelnénk a fehér vesszőkosárban, minden ember egyformát cipelne – magyarázta.  És akkor minden ember egyforma lenne! Érted már? Látom megértetted, jól van!

 

Folyt köv.: Part19

Addig is keress a facebookon, jelölj, szólj hozzá, oszd meg, várlak…

* * *

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe elektronikus oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

Photo Source: fanpop.com