Part15:És persze hogy ők voltak Charles Bronson a Hét mesterlövészből

2013 november 16. | Szerző: Regina Réti |

Nem volt semmi baj azzal a valósággal, amiben éltem, csak hát, azt éreztem, hogy amíg mások sétálnak, én inkább futnék. Ha ők futnak, én rohannék és ha futnak, én inkább szárnyalnék. Például már most unom, hogy két órája itt dekkolunk a Grinzingibe és beszélünk mindenféle hülyeséget. Ahelyett, hogy mennénk és lánga borítanánk a világot. Hogy szebb legyen, jobb vagy valami. Nem tudom ugyan hol, miért, mit akarok, csak azt tudom, hogy ott legbelül, állandóan mozgolódik, fészkelődik bennem..valami. Állandóan sustorog bennem, hogy tenni valamit, amivel kifordítjuk a világot lehetőleg mind a négy sarkából. Például pasiznánk, vagy táncolnánk valahol.

– Hülye vagy! -röhögött Zizi a képembe, Sári is vihogott, majd Zizi folytatta:

– És? Mi ezzel a baj? Te magasabb fordulatszámon pörögsz mint mások, mondjuk. Ennyi. De nem értelek. Mi a bajod magaddal? Ne a világot váltsd meg először, hanem magadat. Annak van baja a világgal, aki magával nem oké. Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy. Te ilyen vagy. Ilyen kis idegronyó. – tette hozzá halkabban Zizi.

Én tudom, jó fej akart lenni ezzel és nem táplálni tovább a rettegésemet. Úgy általában, ami van bennem a világgal szemben.

– Azért gáz – kezdtem bele – mert valahol meg idegesít, elbizonytalanít. Hogy mégis miért vagyok mindig pont Én ellenfázisban állandóan. Mindenkivel és mindennel szemben. És úgy általában az élettel is. Valahogy mindig kívülálló, más vagyok, mint mások. Egyszer egy érdekes csodabogár vagyok az emberek számára, nagyító alatt néznek és ízlelgetnek, máskor meg átnéznek rajtam, egy kiközösített senki vagyok. És ráadásul valahogy mindig mindent ösztönösen de nagyon fordítva csinálok.

– De mit? Mondj példákat! – Sári elszívta az összes cigimet, és a cigis doboz fóliájából próbált csónakot hajtogatni.

Néztem a kezét, ami csak csúszkált a fólián, és az istennek nem lett belőle semmi, se csónak, se semmi.

-Ebből nehéz lesz….hát, mit tudom én, kis dolog… például ha tél van, én tutira szoknyában flangálok, ha nyár, akkor prémes csizmába. Ha mások híznak a szénhidráttól, én fogyok, ha majd megdöglenek, olyan melegük van én tutira fázom. Ha meg a középpontba akarok lenni, akkor tuti abban leszek, de amikor nem akarok, akkor meg az utcára sem lépek ki, a telefont se vettem fel, depresszióba zuhanok, és hetekig nem beszélek senkivel. Vagy legalábbis csak amennyit muszáj, közért, postás, ilyesmi. Értitek?

– Bipoláris vagy.

– Lehet..nem tudom…te kérdezted. Az biztos, hogy az otthoni szigorú közös vasárnapi ebédet mindig nagy nehezen tuszkoltam magamba, szorongtam a rituálékkal jócskán teletűzdelt töltött káposzta és rántott hús étkektől. Jó fél órával ebéd előtt már gombócot éreztem a torkomban. Utáltam, hogy a vasárnapi ebédnél apám meg anyám karöltve dönti belém az igét, hogy a tanulás így fontos meg úgy pápápá… meg hogy vigyem valamire. Tudtam én ezeket magamtól is, de ők csak nyomták a sódert. És mondjuk ki, hogy életem első 14 éve intellektuálisan túlérett. Mint a gyümölcsöstálban a megposhadt alma. És a poshadt alma meg zutty, aztán repülhet bele a cefrébe…

–  Azért ne temesd még magad, 18 évesen. Előttünk az élet. Belecsapunk a koleszos életbe, én mondom, ne aggódj. Az elkövetkezendő éveinkben összehalmozzuk az élményeket! – Zizi nagyon belelkesedett és folytatta:

– Nekem meg amúgy totál más volt az egész gyerekkorosdi. Én állandóan lógtam a haverokkal, cigiztünk, telefon betyárkodtunk és feltűzött farmernadrágban rohangáltunk a téren. Összegrafitiztük a fél világot és jókat röhögtünk. Ha kellett parittyáztam, ha kellett, anyámékat idegesítettem a hangosan bömbölő zenével és azzal, hogy lány létemre fiúsan viselkedek. Ettől anyám totál kiborult – őszintén szólva Zizi élvezettel mondta, hogy az anyját totál kikészítette.

Még a szeme is élénkebben csillogott közben. Majd folytatta:

– Mindig is inkább fiús lány voltam, vagány csaj, nem fésülgettem hülye babahajakat. – Zizi óvatosan de totál egyértelműen Sárira sandított, majd folytatta:

– Frászt kaptam tőlük. Egyszer a szomszéd kiscsaj, nem is emlékszem hogy hívták, olyan 5-6 évesek lehettünk, áthívott játszani. Babázzunk, mondta.

– Játszunk ovisat, mi vagyunk az óvónénik, a két baba meg a gyerekek az oviban.

És a kis dög… hallod? Végig instruált: most akkor szépen megetetjük őket, bepelusozzuk, rájuk adjuk az alvós ruhát és így tovább. Közben a csaj tesói, fiúk voltak mind, vagy hatan, oldalukon pisztollyal westerneset játszottak. És hát persze hogy ők voltak Charles Bronson a Hét mesterlövészből. És a nagy kukoricásban fel alá rohangáltak. A kukoricás volt a Grand Canyon, ne kérdezzétek hogy. Én meg húzkodtam a babára az alvós ruhát. Egyszer csak elegem lett, felálltam és mondtam a kiscsajnak:

– Figyi Kisgyökér! Te most átöltözteted az enyémet is! De etesd is meg, egy rossz szava ne legyen rád, míg vissza nem jövök. Én most megyek a Grand Canyonba! Lövöldözni.

Aztán csá. Otthagytam a francba. A franc fogja hagyni, hogy egy pisis dróton rángassa. Szerintem a kiscsaj azóta is ott ül és rettenten tömi kajával a babáit. – röhögött saját magán Zizi.

– Kajakra? Szegényke…– és felhajtottam a párás pohár lőrét. Írtó savanyú egy vacak ez. De legalább olcsó, nem utolsó szempont.

– Ahha… én nem vagyok az a csajos csaj. Mint te, meg Sári. Tuti önként másznék fel az első villanypóznára ha nyitott szemmel kéne álmodoznom. És vadul vágyakoznom a rózsaszín férjem után, mint ahogy te csinálod Regi. Brrr….És én állandóan lázadoztam, vadóc voltam, inkább rúgtam, ütöttem.

– Én soha. Bár serdültem, de nem lázadoztam, pimaszkodtam. Nem voltam undok a szüleimmel, felnőttekkel. Nem voltam pökhendi, épp ellenkezőleg. Tipikus jó kislány voltam.

– Apuci jó tanuló, engedelmes kislánya. Akivel a többi szülő is szívesen példálózott. – sóhajtott fel Zizi.

– Igen. Szép lassan én lettem minden szülő „bezzegrétireginá”-ja. Hogy utáltam!

– Gondolom a többiek jól ki is közösítettek, nem? Kinek van kedve egy bezzeg-gel barátságba kerülni.Kimegyek a mosdóba csajok, mindjárt jövök vissza, várjatok meg. Ne hagyjatok ki!!- kérlelt Sári és már tekergette a combjait.

Olyan kislányos vagy, inkább visszatartod és tekergeted magad, csak hogy ne maradj ki? Menjél már, megvárunk!

És Sári eltűnt a lépcsőn, hallottuk, ahogy Joci sietve csörgeti a kulcscsomót és adja Sári kezébe. Aki aztán hamarosan visszatért a gyertyafényes, piros kiskockás asztalterítőhöz, hozzánk, a beszélgetéseinkhez, a történethez.

– Szóval, vagy lógtak rajtam, vagy kiközösítettek, és mindig mindenhol kívülálló voltam. Mindenhol. Az iskolatársaimnak lett egy szerintem alaptalan beidegződésük velem kapcsolatban. „Went to school and I was very nervous No one knew me, no one knew me….”.  És tán pont emiatt, már fiatalságom hajnalán sem viseltem jól a sztereotípiákat, az előítéleteket, a mindenféle megkülönböztetéseket. Csak egyenrangúságban tudok gondolkodni.  Az emberek külsejét, rangját, titulusát és maszkját egyszerűen lehámozom, pont azért, mert tudom, az én külsőm is mást közvetít, mint amilyen valójában vagyok. Miért is ne lehetne ez így másnál is? Dehogynem lehet. Engem az érdekel mit rejteget az ember a mélyben. Így aztán, baj, vagy nem baj, tényleg nem tudom már, de tény, hogy kimaradtak az életemből a bandázások is, mivel többnyire a tizenhárom évvel fiatalabb Hédit pesztráltam vagy tanultam. Így több időm jutott szemlélődni és megfigyelni. Kimaradtak a csajos sutyorgások, egymás okositgatása vagy az akkoriban divatos Denise és Tiffany sorozat bimbózó tini szexualitásának tanulmányozása.  És a szobám falát sem ragasztgattam tele New Kids On the Block vagy Bros poszterekkel.  A fegyelmezettnek tartott szülői nevelés a tanulás és a család összetartozásának elsődlegességét minden alá rendelte. Szóval csajok – sóhajtottam egy nagyot – én meg így lettem egy maximalista, kötelességtudó szorongó valaki. Aki rendületlenül hisz a szerelemben, a kéz a kézben együtt a világ ellen kapcsolatban és  várja a rózsaszín férjét, a rózsaszín családját a nagy budapesti éjszakában.

Joci közben feltekerte a kazettás magnót, amiből csak úgy bömbölt a Kft. Afrikája. Párduc, oroszlán, gorilla, makákó… harsogta a kazettás magnó, és ezzel hál istennek meg is törte a bipoláris hangulatom vágjuk fel ereinket felét.

–         Csajok!!!Ne essünk már depibe!! Bambusznád, majomkenyérfa… szavannák, fekete nők, o o, o Afrikaaaa!!!…Örüljünk, hogy végre kiszakadunk ebből a szigorú otthoni közegből, és most itt ülünk! Higgyétek el – mondja lelkesen Sári – totál jó buli lesz ez az egész. Tele leszünk jobbnál jobb kalandokkal, igaza van Zizinek. Fősulis évek Budapesten! Isteni! Kollégiumi élet, távol a szülőktől. Pasik, szabad szex, pia. Szuper lesz. Nekem már ez a pár hét is szupi volt.

– Már amennyire emlékszel belőle- Zizi kicsit odapörkölt Sárinak, de amaz már Kennel járt képzeletben a hatalmas plasztikvillában.

De közben meg beláttam: Sárinak igaza lehet.Végiggondoltam.

Májusban az érettségi banketten ittam először egy pohár bort és addig egy szál cigit sem szívtam el, addig kevesebb mint négy hónappal később, szeptemberben, alig egy hónapja, már a kolesz első két hetében sikerült nagyon meghajtanunk az életünket. Ez mondjuk várható következménye volt a túl erős otthoni szigornak. A mi korosztályunk még nem abban nőtt fel, hogy 14 évesen már óvszerért meg cigiért rohangál be a helyi közértbe, 16 évesen meg már megannyi „pasi/csaj megvolt”.

Sári, Zizi, Bence, Nagyká, Szami és a többiek is hasonló közegből jöttek mint én, így érthető, hogy megsokszorozódott erővel akartuk lezúzni az évek alatt ránk égett megfelelés odakövesedett álarcát. Vagy, még azt sem akartuk.

Élni akartunk. Ami azt jelentette, hogy bulizni, inni, pezsegni és szexelni.

Nem volt nehéz dolgunk. Ezeket a magunkkal szemben támasztott követelményeket sikerült megugranunk. Persze ha a szüleink tudták volna, hogy a közel két évtizednyi következetes nevelésük gyakorlatilag pár kollégiumban eltöltött hét alatt úgy párolog el, mint az az üveg Becherovka, amit Sári lopott ki a “szobaszentelőre” anyjáék méregdrága bárszekrényéből. Ahol egymás hegyén álltak a márkásabbnál márkásabb italok. Ha ezt az anyjáék tudták volna, valószínűleg a helyszínen sírógörcsöt kapnak. És netán rögtön utána több mindennel is számot vetnek. De mi nagyon jól tudtuk, hogy nem fognak sírógörcsöt kapni, merthogy látni sem fognak minket a különböző élethelyzeteinkben, amit jó alaposan és kimerítően éltünk is.

Pontosan felmértük a közöttünk, mármint a szüleink és a kolesz között húzódó jelentős földrajzi távolságot. Szüleink legkevesebb kétszáztíz kilométerre voltak, ennek okán nagyjából úgy vetítettünk nekik, ahogy nem szégyelltünk. Így továbbra is mi voltunk az eminens diákok, a jó tanuló és jól sportoló lányok, akik persze egész nap könyvtárba meg órákra járnak és a padban görnyedve szorgalmasan jegyzetelnek.

Amikor az első hétvégén hazamentünk és szüleink az ebédnél érdeklődéssel kérdezték, na, hogy telt az első hét a fősulin, mi mindent vetítettünk, amit hallani akartak. Az egy fedél alatt töltött hosszú évek alatt az ember alaposan kiismeri őket. Ezt persze ők sokszor (mindig) hajlamosak elfelejteni. És azt hiszik, csak ők ismerik úgy a gyermeküket, mint a tenyerüket, mert ők szoptatták meg pelenkázták. Szerintem mi is tisztában vagyunk az ősök kvalitásaival. Csak ezt a tudást minden egyes érdekütközés (üvöltözésig fajuló „amíg az én kenyeremet eszed” tányércsapkodás) alkalmával nem vágja az ember a fejükhöz, nehogy azok egyszer erre még tényleg rájöjjenek. Persze, volt úgy, hogy betévedtünk előadásra, de csak akkor, ha pihenni akartuk az előző napi buli fáradalmait, egy viszonylag csendes helyen. Mert minden volt a kollégiumban, csak csendes zug nem.

A kolesz, a Ménesin, ahol lakunk, egyszerűen pazar és kész. Egy szobában mi vagyunk hárman, csajok:

Bárkányi Zita, alias Zizi, a H.O.Re.Ca-zós Melódiákos hostess, aki eltartja saját magát és az alkoholista szüleit,

Végvári Sári, azaz VegaSári, az egyke és sznob Barbie baba plasztikbébi a plasztikvillából,

és persze én, Réti Regi, a bezzeg kis eminens, az ébren is álmodozó rózsaszín férjet kereső csaj.

Na és persze Nagyká. Nagyká épp egy tizessel volt öregebb mint mi és nem is volt koleszos, csak egy hibás csempészárú, egy puncitetkós kis Pamela Anderson, tele pasikkal és saját lakással, de valahogy ő is a bandánkhoz tartozott, nagyon is.

Ugyanúgy, mint az okostojás de szexcentrikus és tapizós Bence a szintről, és talán még Szami is, akinek tábornok apja jó sok pénzt adott hétvégenként, amikor Szami hazautazott.

Hálásak voltunk azért az életért, amit élni kezdhettünk. Amúgy meg hárman lenni egy koleszszobában, az maga a csúcs, hisz sok budapesti koleszban akár tízen is nyomorognak egy szobában a vaságyon a foszladozó, ezeréves tapéta borral jócskán leöntött és az évtizedek alatt kellően oda is száradt ódon és tipikus hangulatában. Nem azt mondom, hogy ebben a borral leöntött közegben nem lehet kiteljesedni és a fiatalságra oly jellemző féktelen erővel pezsegni, mert hogyne lehetne, hiszen ez nem falfesték, hanem társaság kérdése, csak azt mondom, hogy mi, szerencsésnek éreztük magunkat. A tágas és napfényben úszó szobákon, valamint az átlagtól messze kiemelkedő kollégiumi környezeten túl az ötven méter feszített víztükrű uszoda, a hozzá tartozó szauna és a hatalmas pálmafa is fokozta.

Szóval, mondanom se kell,  az elmúlt két-három hét alatt egész lazán beilleszkedtünk a főiskolások és egyetemisták évtizedek óta változatlanul fenséges életébe. Eddig úgy teltek a mindennapjaink, hogy nappal az előadáson kókadoztunk – tisztelet a kivételnek, akikhez azonban sem Sári, se Zizi se én és Bence nem tartoznak, esténként meg ezerrel élünk. Szorgosan látogatjuk a Közgáz pincét, a Port Side-ot, a Champst, a For Sale-t és olyan kultikus közösségi helyeket, mint körtéri füstös kiskocsma, a Grinzingi vagy Borpatika. Imádjuk a Bence és Szami által szervezett szint bulikat és a különböző témájú „vitaest” fedőneveken futó hajnalig tartó borozásokat.

Az élet pénzbe kerül. Abban a pillanatban, ha kilépsz az utcára. És ha az ember nem az utcára lép ki, hanem buliba lép be, egyenes következik, hogy a szülőktől kajára meg jegyzetekre kapott pénzünk többnyire cigire meg borra megy el. Mindhárman egyhavi appanázst kaptunk otthonról beköltözéskor, azaz pontosan huszonkét napja és tizennegy órája, de egyikünknél sincs összesen egy liter borra való. És a jegyzetek még sehol. Elköltöttük az egészet Martini Cherryre meg Evere. Így mulat a magyar úr. Arról persze se Sárinak, se Zizinek, se nekem fogalmunk sem volt, mi lesz hónap végéig. Maradtak a nagymamák.

A nagymamák olyanok, mint hullámzó sötét tengeren a mentőmellény. Megmentenek téged és nem kérdeznek vissza.

Tudomásul veszik a szerepüket és azt hitelesen is játszák. Így hát, Sári felhívta a nagymamáját a szinttelefonról az utolsó tízforintosomból. Azt is a kabátom zsebének mélyéből ráztuk ki. Zizi és én a piros ülőkén szorítottunk Sáriért. És magunkért. Szétszíneztük a tüdőnket izgalmunkban, most akkor lesz tovább vagy vége? Hisz se cigi, se pia. Sári gyorsan bediktálta a nagyanyjának a fülke számát és kérte, hívja vissza. Nagymama lélekszakadva hívja, mire Sári olyan Sárisan édi-bédin közöli, mi lenne ha a névnapcsiját kicsit előrébbhoziznák és most ünnepelné meg. És a névnapi ajcsiját most venné meg neki a nagyanyja. Aki ne is fáradjon vele, nehogy meghúzza a derekát vagy akármi, inkább utalja át a bankkártyira. Majd Sári önfeláldozón megveszi magának az ajcsit. És milyen ari lenne a nagyi, ha már holnap meglephetné magát Sári. Nagymama, akinek Sári az egyetlen unija volt, szót fogadott, utalt. Másnap már a számlán is volt a pénz, hej rigó rigó, sárga rigó újból dőzsölhettünk. Sári gyorsan vett is egy karton cigit meg három liternyi bort. De eltelt megint pár nap, nagymamam pénze fogyóban volt, így maradt a körtéri hordóból vásárolt ecet, amit bornak semmiképpen nem lehetett nevezni. Hogy is lehetett volna, amikor a két litert került négyszáz forintba.

Igaz, azt is öten dobtuk össze. Mi hárman, meg két másik csajszi a szintről. Cserébe viszont kértek olajat a palacsintához amit sütöttek, meg tojást. Amúgy ők baromi unalmasak voltak, szürke egerek: két-három hét után is megmaradtak annak, akik voltak: palacsintát sütögető görény kis eminenseknek.

– Oké – egyeztünk meg velük. Áll az alku.

Tojásunk, olajunk bőven volt, az nem fogyott olyan gyorsan, mint a cigi meg a bor. Zizi átloholt 10 tojással és fél liter olajjal és jött vissza három fém százassal. Irány a körtér. A  gyomrunkat másnap már marta a sav, jött az innovatív agy és kitaláltam, hogy tegyünk hozzá kristálycukrot. Így még ha egy kiló cukrot is vettünk, négyszáz forintból simán kijöttünk. Este felé már csak kevés lötyögött a műanyaghordó alján, a szobánkba viszont „vérszagra gyűlt az éji vad” alapon hirtelen sokan lettünk, mit tegyünk?

folyt köv.: Part16

Addig is keress a facebookon, jelölj, szólj hozzá, oszd meg, várlak…

* * *

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe elektronikus oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

Photo Source: 168ora.hu