Part14: Linda,Béla bá’,Tóth Petike és a többiek

2013 november 15. | Szerző: Regina Réti |

-Neked volt ovis szerelmed? – kérdeztem Zizit. – Aha, a karateedzőm. Kb. két méter és 200 kg. Fekete Béla bácsi. Én 5 voltam, ő meg 55. – nevetett Zizi.

– Apakomplexusos tyúk! Nekem meg Tóth Petike volt az igazi. Élére vasalt ing, nyakig hózentróger, szeplő, laza kötőszövet pici rengő hassal, írha+bőraljával, szemüveg, fogtündér által meglopott felső fogsor, maga a megtestesült oviszerelem. Egyik délután, alighogy hazaértünk az oviból, irány a házunk melletti tsz udvar,  biciklizés. Életem első biciklije volt, Csepel, szürke, fiús. Az első osztályos takarékbélyegből vettem. Pirosat szerettem volna, de akkor még nem úgy volt, hogy bementünk a boltba és olyan színűt vettünk, amilyet akartunk, meg ami tetszett. Csengerben, a vas és műszaki boltban szürke volt, azt kaptam.

–         Csengerben laktál? Azt hittem zalaegerszegi vagy?

–         8 voltam, mikor elköltöztünk. Ma is ott az otthonom igazából, de anyámék szerint mindentől távol volt. Persze ez relatív, mi a minden, nem? A beton dzsumbi?Az elidegenedés? Na mindegy, imádtam ott lakni, most is sokat álmodom azt, hogy ott vagyok a fogassal megrakott otthonomban, a szilvafám alatt és várom haza a férjem.

–         De miért költöztetek át az ország másik végébe? Ha ott minden annyira nagyon szuper volt?

–         …attól, hogy nekem gyermekként maga volt a paradicsom, anyámék jobbnak látták, ha bevisznek a civilizációba. A betonteres játszótérre. A nagyvárosba, ahol van rendes mozi és lehet balettleckét meg zongoraórát venni. Engem nem kérdeztek meg, egy gyereket általában sosem kérdeznek a felnőttek: mond, te mit szeretnél? Meg hát, én nyilván maradtam volna a puha fűvel bélelt árokparton. Szabadon Morzsával, a kutyámmal. A négerkölykeimmel no és persze a szilvafám alatt Tóth Petikével. Szóval nekiindultunk Petikével biciklizni. Én ültem a vezető ülésen…

– Milyen meglepő… Joci! Joci! – Zizi kihajolt a boxból és intett a pincér Jocinak, hogy még egy kancsó lőrét ide.

– …ültem elől, az én édes kis férjem meg hátul a pótülésen. Ott voltak az én anyámék, az ő anyjáék és felvigyázták a biciklizést, mert még csak pár napja kaptam és fékezni nem igazán tudtam. És bár nem felejtettem nyálas színes ceruzával kikenni a számat, mert az ugye szükséges kelléke a biciklizésnek, pláne ha a férjem is ott van, de hogy fogok megállni, az még kérdéses volt bennem .És persze apám állandóan azzal rémisztgetett, ha fékezni akarok, húzzam hátra a lábam a pedállal és kész. A kéziféket meg felejtsem el. Nem értettem, miért kellene nekem a kéziféket elfelejtenem, amikor ott van az orrom előtt??? De mivel ott állt és szúrós szemeivel nézte, miként rójuk a köröket, nem mertem bevallani se apámnak, se Petikének sem pedig magamnak, hogy elindulni még csak elindultunk, de hogy fogok megállni…de bíztam abban, hogy menet közben majd csak kitalálom.

Közben Joci meghozta a bort, töltött nekünk, mosolygott és továbbállt.

–         Féltél apádtól?

–         Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Nagyon szerettem és emiatt nagyon nagyon meg akartam neki felelni. Az elvárásai sokszor indokolatlanul magasak voltak, és én mégis állandóan azért tekertem, hogy átugorjam a lécet. Amit ő persze mindig magasabbra pakolt. Szóval vissza a bicajos sztorihoz, érzékeltem én, persze, ideje lenne fékezni, nem körözhetek itt napestig, de a kéziféket nem mertem behúzni apám szúrós szeme miatt, a lábféket meg nem értettem, hogy kell hátrahúzni, és azt meg nem mertem bevallani neki.

–         Hogy? Mit nem mertél ezen?

–         Azt, hogy nem értem, hogy kell hátrahúzni. Féltem, csalódna bennem, és elveszteném a szeretetét.

–         Ez de gáz! – mondta Zizi elképedve

–         Gáz vagy nem gáz, így volt, sőt mondok még valamit. Mai napig így van.

–         Ez kemény. És aztán mi lett? Felnyaltad a követ végül?

–         Fel. Bár előtte még tettem egy halovány kísérletet a kudarc elkerülésére. Az egyre vakmerőbben száguldó biciklit az ad hoc kifejlesztett ‘csipkezoknis-lábkörömfék’ szabadalommal próbáltam kordában tartani, mondanom sem kell, reménytelenül. A kormány összevissza rángatott cikázott és ugrándozott, mire az én édes kis férjem – Petike a hátsó ülésről – a nagy zöld csalánosban kötött ki.

De akkor is ők voltak a családom! Kitépett lábú Pötyi, Zsuzska, és a többiek. No és persze Petike. Aki még ezt is elviselte tőlem.

–         Én arra emlékszem – vette át a szót Zizi, hogy én kiskamasz voltam, amikor már konkrétabb elképzeléseim lettek a majdani férjemről. Azt tuti biztosra vettem, hogy már él, tanul, szóval van és létezik. Nekem, értem és ne akarjunk sokat csajok, de kizárólag miattam. Ez volt az alapállás.

–         Amúgy én is pont ezt gondoltam – vágtam közbe és rágyújtottam egy cigire.

-Kérsz te is? -nyújtottam Sári fele a cigisdobozt, és Sári kihúzott egy szálat, azzal ő is csatlakozott.

–         Én is ugyanezt– mondta és jól láttam, hogy időközben a sós mogyoró jól szétszívta az ajkait.

–         Én azt mondjuk soha nem láttam magam előtt – tettem hozzá – hogy is néz ki a majdani férjem és ki ő, de vártam Rá. Az egyszer biztos. Hittel, szeretettel, minden szép és jó tulajdonsággal felruházottan. A képzeletemben mindig és mindenhol velem volt, legbelül hordoztam magamban.

–         Hát…én meg baromira nem hordoztam magamban ennyire semmit és senkit. Gondoltam, ha Béla bá megvárja, míg felnövök, hozzámegyek és majd együtt verjük laposra a világot..Jáááááá!!!- így Zizi.

– Most akkor tudtad, hogy él valahol és vártad a férjed, vagy a hústorony Béla bá’-t vártad? Döntsd el, mert elég nehéz követni.- szólt közbe Sári, a logikus.

Logikus Barbie from Ken plastic villa. Yes!!!

–         Mit tudom én már hogy volt, tán vártam Béla bát. Lehet – Zizi nem ragozta túl ezt a szerelem kérdést.

És gyorsan kért egy tequilát is Jocitól.

–         De mesélj te is Regi, nem menekülsz. Gondolom, olyan földtől elrugaszkodott lehettél. Állandóan nézted a levegőt, a semmit, ébren is álmodoztál a nagy rózsaszín ködben, miközben nekimentél a villanypóznának. Nem ? – élcelődött kuncogva Zizi.

Sári borogatta a sós mogyorótól szétszívott ajkait, de ő is röhögött.

– Ez ennyire átjön?

– Ne viccelj. Amikor a Móser odaadta a szobakulcsot, a kezedbe, kettő perc nem telt bele, figyeltelek, azt sem tudtad, hova tetted. A fél kolesz a te kulcsodat kereste. Szóval, gyakorlat az nulla. Meg amikor ki kellett tölteni a recepción a lapot. Amit a HÖK-ösök nyomtak a kezünkbe, emlékszel? Semmi más adat nem kellett, csak név, anyja neve, születési hely, idő. Emlékszel? A körasztalnál együtt töltöttük ki?Az aulában? Beiratkozáskor – kacagott Zizi jókedvűen.

– Két-három hétre azért még képes vagyok emlékezni.

– Na. Én kitöltöttem egy perc alatt, de mondjuk ez nem nagy kunszt, egy két- hároméves is kitölti két perc alatt. Regikém, a te lapod viszont fél óra múlva is ugyanott volt! Gubbasztottál felette, a papíron hatvanhatezer áthúzás tollal. Nem is értem. Mi okozott nehézséget? Hogy hogy hívnak vagy hogy hol születtél? Magamban szétröhögtem az agyam, már akkor láttam, ez a csaj totál nem normális. És képzelheted, hogy meglepődtem, amikor látom az 1500 felvételiző nevét szépen sorba kinyomtatva a nagyelőadó ajtajára. Mindenki fel van sorolva, akiket felvettek, 1500-ból 250 ember. Majd pirossal jó erősen kihúzva filccel a te neved meg még másik négyé. Hogy maximális pontszámú írásbeli töriből meg magyarból!

– Ez a csaj??? – ezt kérdeztem magamtól. Aki a nevén gondolkodik fél órát? Ez tudja pengén a kheironeiai csata évszámát??? Hogy ie. 338  meg hogy ki kivel ki ellen? És melyik mai állam területén fekszik az akármelyik ókori állam?Ez a csaj, aki a saját nevét nem tudja leírni, és egy papírt nem tud kitölteni???

–  A törit szeretem. A bürokratikus rubrikákat meg nem. Na. Ennyi.  Amúgy nem tudom min gondolkodtam. Tán hogy mikor jön már a rózsaszín férjem, vagy mit tudom én!- röhögtem magamon.

– De az élet ilyen bürokratikus rubrikákból áll Regi! – csapott le gyorsan Zizi.- Ennyire szórakozott, elvarázsolt hogy lehet egy ember? Ennyire gyakorlatiatlan! Te vagy az, akit ha kitesznek egy lakatlan szigetre, egy kókuszfa árnyékába mondjuk, csak gondolkodik-gondolkodik a világ megmentésén és közben szépen tisztelettudóan feldobja a pacskert és éhendöglik. – Zizi érez engem, de nem ért.

– Biztos van benne valami, ha ilyennek láttok két-három hét után – hagytam rájuk. Egy nyár amúgy tényleg nagyon megmaradt bennem, most jut eszembe, ahogy ezt mondod. Tán 1987 nyara volt. Vagy ’88? A szüleimmel Nessebár-ban nyaraltunk, Bulgáriában. Sátorban, konzervekkel, pici piros turista palackkal. Megérkeztünk, grillcsirkét ettünk, meg olyan narancsos Schwepset ittunk, aminek az alján igazi narancsdarabok úszkáltak. Az is élénken él bennem, hogy egyik éjszaka egy nagy rúd olasz szalámiról álmodtam. Az Áfész boltos nagy rúd olasz szalámiról. Reggelre azt álmodtam, hogy hamm, én vagyok Jerry, a Tom és Jerryből és éppen beleharapok. Fel is ébredtem rá, de olasz szalámi, az nem volt. A hűtőtáskából elővettem a piros-fekete malacos sertés májkrémet és azt kanalaztam a hajnali Nessebár hajnali kempingjében. Aztán lementünk a Fekete tengerhez.

Életemben akkor láttam először a tengert.

Megláttam, és valami gyönyörű érzés fogott el! És Megint a Férjem jutott eszembe. Hogy valahol már van, létezik, vár rám, engem akar, engem szeret, értem van.

Kilenc éves voltam. Néztem a tengert, a sirályokat, könnyű kis hajamat borzolta a szél, fogtam kitépett lábú Pötyit meg Zsuzskát, szorítottam puha babatestüket, mintha csak vigasztalnám őket, hogy ne aggódjatok, egyszer mi is igazi család leszünk. És a Férjemre gondoltam. Aztán hirtelen valami súrolta a fülemet. Oldalra néztünk Zsuzskával meg Pötyivel.

– A villanypózna jött szembe?- poénkodott Zizi.

– Nem . A bátyám, Zénó, aki persze korántsem volt olyan álmodozó, mint én, inkább rosszcsont, igazi fiú, az átlátszó nyálkás testű medúzákat hozta ki a vízből szorgosan. Sorba fektette a parti homokban és egyenként csapdosta őket a földhöz. Értitek? Miközben én álomszerűen ábrándoztam a férjemről, a családról, mellettem csak úgy trancsírozódtak a nessebari medúzák.

– Ez annyira te vagy! – csapott le Sári.

– Köszi. A szüleim meg csak döbbentet ültek a napernyő tövében, hitetlenkedve kérdezték, miért csinálta, mire lilára reszketett szájjal azt válaszolta: „nagyon félek az úszó takonytól”. Az élet meg a romantika, az ábránd és a valóság. Már akkor se nagyon bírtam a kiterített medúzavalóságot, így megkértem apámat, fogjuk a virágos Taurus gumigyár matracát és szálljunk tengerre, hagyjuk magunk mögött a valóságot. Apám halak jegyű, szereti a vizet és az ábrándokat, vízre szálltunk, és én a matracon, a hatalmas hullámok felett nyugodtan álmodozhattam tovább az én édes kis férjemről, aki egyszer velem lesz, értem lesz.

– Ahhh, de romantikus – karikírozott ki Vegasári.

– Bagoly mondja.

– Nagyon szigorúan neveltek? Az apádnak meg akartál és akarsz felelni, nem? – Zizi ezzel megint az elevenemre tapintott.

– Hát – kacsintottam rájuk. – tulajdonképpen igen. Az otthont, a családot tizennyolc éves koromig erőteljes családi kötelékben éltem meg, és ez annyira belémégett, hogy néha azt érzem, egy élet is kevés lesz rá, hogy ezt a sok sallangot valahogyan kianalizáljam magamból. Egyszerűen a szabadságot és az egyéni gondolatokat nélkülözni képtelen Vízöntő gyerekként néha már fojtogatóan soknak éreztem a kötöttségeket és kevésnek a teret. Megkreáltam magamnak egy jobb világot, melynek persze totál köze nem volt a valósághoz, viszont mély és egekbe vágyódó gondolataim kiszakíthattak az erős elvek és hagyományok merev hálójából.

– Látod, ezt mondom. Egekbe vágyódó. Téged minduntalan vissza kell húzni a földre, olyan vagy, mint a héliumlufi – mondta Zizi olyan jáááá…Lindásan.

– Igen. De így, ha kis időre is, kiszakadhattam anyám és apám túlzott követelései, nevelése és vasszigora alól. Vágytam a szárnyalásra, a szabadságra, az érzelmi intenzitásra. Mindenre vágytam, ami független, önálló és persze totál semmi köze nincs a szigorhoz, a valósághoz.

–  Hogy hogy nincs köze a valósághoz?- kérdezte Zizi

Folyt. köv: Part15

 

Addig is keresd Réti Regina hivatalos oldal-át a facebookon, és lájk, oszd meg, kommentezz…!!Köszi!!:-)

*********************************************************************

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe elektronikus oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

Photo Source:  est.hu