Part13: Nehogy már azt gondolja, hogy szerelmes vagyok belé!

2013 november 14. | Szerző: Regina Réti |

Beértünk a fagyos hidegből a bortól párás, züllésre való melegbe, kértünk Jocitól egy asztalt. Joci volt a tulaj meg a pincér. Meg a zsíroskenyér kenő és  a „gyorsanawécékulcsot!”-adó egy személyben. Jópofa 30-as srác.

–         Na és akkor mi van ezzel a Pitykével Regikém?-  kezdett  bele Sári, amikor már leültünk a boxba. – Mert azt észrevettem, te simán le tudod vetetni mással a maszkot, de te…maga vagy a Maszk – Sári felnyerített. Zizivel együtt. Én nem nevettem.

–         Pityke inkább egy jelenség az életemben, nem a konkrét személye érdekes. Ő az én plátói rózsaszín szerelmem. Egyik nap még anno a gimiből jöve,t a barátnőmmel az ebédlő felé tartottunk. És jött szembe: „Ő”. Pityke!!! Az egyik kreációm. Ez volt a beceneve, mindenki így hívta. Én másodikos voltam, ő meg már „nagy negyedikes”. Persze rögtön beleszerettem, egyszer rám is nézett, de azon kívül azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Jött szembe, én pedig szinte megbénultam a hirtelen rám törő érzéstől, hogy uramisten, uramisten, itt jön az én szerelmem! Miután odacsapott egy flegma Sziasztok!-ot, ájtatosan visszaduruzsoltam egy alig hallható Hello!-t.

Nehogy már azt gondolja, hogy szerelmes vagyok belé.

Miután elment, félig kábultan kérdeztem a barátnőmet, érezte-e ahogy megállt közöttünk a levegő. De mondanom sem kell, az a tapintatlan, érzelmileg hideg, a romantikát még csak hírből sem ismerő nő 2 percig non stop csak fuldokolt a nevetéstől. Majd megkérdezte:

– Nem zavart, hogy szinte rád sem nézett? Csak azért köszönt, mert egy gimibe járunk?! Olyan vagy – kacarászta hozzá  mint Stephen Leacock Rosszcsirkeff Máriája.

– Aha. Kezdem vágni. – röhögött Zizi is a képembe – azt akarod mondani, hogy általában életed egyetlen és nagy szerelmeinek gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy egyáltalán ismered őket?!

A csajok dőltek a nevetéstől, már Sári is felszabadultan döntötte magába a lőrét, én meg fancsali képpel néztem lefelé, és bámultam a parázs lyuggatott box huzatát. És csak rohadt nagyokat pislogtam. Ja.

–         De áruld el Regi – faggatott tovább Sári  – ez a baromság hogy alakult ki nálad? Olyan jó kis csaj vagy. Nem is gondoltam volna, hogy csak álmodozol a nagy Ő-ről. És nem szexelsz. Szűz vagy még???

–         Persze – mondtam kerek szemmel. Miért ne lennék?

–         Anyám, ne bassz ki velem – Zizi majdnem leesett a padról. – Ez most komoly?

–         Komoly. Miért? Nekem az a furcsa, hogy ezt megkérdezitek. Ti már nem ?

–         Ne szórakozz Regi – még Sári is fuldoklott a hülye kérdésemtől.

–         Pedig tipikusan olyan csaj vagy, aki már 15 évesen el kellett volna hogy veszítse a szüzességét.- így Sári.

–         Miért? – nem értettem. Tényleg. Magyarázzátok már el miért?

–         Azért Regi, mert olyannak mutatod magad, mint aki maga a Nő. Bejössz valahova, bárhova és mindenki rád figyel

–         És?

–         És közben szűz vagy.

–         És??? Aki szűz, annak tilos bemenni egy zárt térbe?- egyre jobban összezavartak Sáriék.

–         Ha valaki maszkban van Regi, itt, most, hármunk közül, akkor te vagy a legnagyobbban. Ezt én mondom neked. – Sári kinyílt.

Hirtelen megerősödött. Kicsikét kezdett a Nagykára emlékeztetni, ő is egyre kíméletlenebb, ha megérzi, talált egy védtelenebbet. És már Sári is belátott a maszk mögé. Nem éreztem jól magam. Nagyon nem. Ráadásul Zizi is csak nagyokat bólogatott. Hívta is a pincér Jocit gyorsan, töltsön még, hozzon egy kancsóval, egyszer élünk. És Regi csak egyszer szenvedi le magáról a maszkot. És Zizi jól megérezte a nagy pillanatot. Igyunk. Joci hozott bort, cigit is, pedig azt nem is kértünk. Óvatosan gubbbasztó csend ült közénk, míg Joci el nem ment, érthető, én minden kis árva alkalomba belekapaszkodtam. Ki szereti, ha szaggatják róla a maszkot? És én sem vagyok az a típus, hogy odaállok az emberek elé: tessék, tépjétek csak hello hello hello, itt vagyok.

–         Nem szeretem, ha leszeditek rólam a maszkot.- mondtam velősen.

–         Regi!Ki mondta az előbb, hogy ne maszkozzunk?

–         Zizi!- gyorsan vágtam rá. Én nem is akartam előhúzni ezt a szaggassuk le a maszkot témát.

–         Oké, de te is bólogattál! Vagy úgy gondoltad, mi ketten leszaggatjuk előtted a miénket, te meg majd nevető harmadikként lazán üldögélsz tovább a kis elefántcsont tornyodban? – Zizi heves volt, mint Jean d’ Arc a parasztokkal.

–         Aha-  vallottam be őszintén.

–         Hát akkor rosszul. Na, virítsd csak szépen a lapjaidat! – Zizi nevetett, de közben várta is, mi következik.

Én meg mit is tehettem volna egyebet. Addigra már megittunk két kancsóval abból a savanyú vacakból, amit Cserszegi Fűszeresnek csúfoltak, hát, virítottam.

–         Szóval nálam minden abból fakadt többnyire, hogy egész életemben a nagybetűs szerelemre készültem. Meg a feleség-szerepre, az anyaságra. Már egész kislány koromban családra és kisbabára vágytam. Hihetetlen, de már háromévesen is. Kérdeztem anyukámat, hogy születik a kisbaba, mire azt mondta, nő egy magocska a hasadban és abból lesz a kisbaba.

– Eddig óriási..igen….és??? – Zizi látványosan ásított egyet.

– Onnantól kezdve én pedig bőszen nyeltem a görögdinnyemagokat. Aztán amikor már tudtam írni, ezer meg ezer papír fecnit irkáltam tele az éppen aktuális szerelmeim neveivel, vagyis inkább azzal, hogy xy-né. Tervezgettem, majd milyen jó lesz tartozni valakihez. Valakihez, akinek csak én vagyok, én számítok, akinek én vagyok a minden. Kéz a kézben. Együtt a világ ellen.

–         Erre ki nem vágyik? – Zizi hangja olyan szánalmasan savanyúan csengett a térben, mint a tűző napon felejtett buggyant húsleves.

–         Most én beszélek. Utálom, ha közbevágnak akkor, amikor én is éppen azon vagyok, végezzünk már mielőbb.

–         Értettem! Kérek engedélyt meghunyászkodni.- Zizinek legalább volt humora.

Sári is csak röhögött meg mogyorót rágcsált izgalmában.

–         Volt hat játék babám, kettő közülük néger, anyáméktól kaptam, az egyiket a lillafüredi palotaszálló souveníres vitrinéből hozták, a másikat Mártélyról apa, a művésztelepről. Zsuzskának és Pötyinek neveztem el őket.

–         Igazi őshonos afrikai nevek. – vetette közbe két korty között Sári.

–         Mondhatom??? ….Azt játszottam, hogy örökbe fogadtam őket, egy egész afrikai családot, néger apukát, anyukát és a két édes néger bébit. Megetettem őket májkrémmel és kértem anyukámat, nekik is hozzon Boci csokit. „Children waiting for the day they feel good Happy birthday, happy birthday”. Persze még nem az Angelina Jolie-t majmoló impulzusokból táplálkozott ez az örökbefogadásos játékom, hanem abból, hogy néznem kellett a Híradót, a Deltát és a Panorámát, aztán el kellett mondanom, mit láttam benne. Hat, hét éves voltam, inkább hat.

–         Furcsa gyereknevelési módszer. Ezért lettél ilyen görcsös? – kérdezte Zizi.

–         Nem tudom, talán. Mindenesetre emlékszem, volt a Panorámában egy bejátszás, Chrudinák Alajos ment valahova, Afrikába talán, és a helybeli nagyon szegény és nagyon sovány gyerekektől kérdezgette, hogy milyen itt az élet, közben azok pucolták a cipőjét.

–         Arra én is emlékszem! És a végén adott nekik pénzt, nem?  – csillant fel a Sári szeme.

–         A plasztikvillában nézted a Panorámát anno? Na ne hülyíts már! – gonoszkodott Zizi Sárival.

–         Az előbb beszéltük meg…

–         Jó, jó, jó. Kapitulálok. Bocsi Sári.- Zizi feltartotta a kezét.

–         Igen, adott pénzt nekik, szóval én akkor hatévesen arra gondoltam, de jó is lenne azt az afrikai kilátszó bordájú gyereket, meg a családját hazahozni. És együtt élnénk, és én vennék nekik mindig Boci csokit. Meg túrórudit. És megfürdetném őket, ők meg velem aludnának az ágyam mellett az unokatesómtól kapott barna fából faragott bababölcsőben. Sokszor ültem a szilvafám alatt a homokházikómban, amit állandóan szépítgettem és csínosítottam, közben pedig a néger gyerekeimnek főztem. Hol szépen átszitált homoklevessel, hol papsajtos és krumplibogaras levessel, hol pedig szilvafalevéllel tömtem őket..

–         Lényeg, hogy éhen nem haltak. Amúgy ezt én is csináltam. Minden kislány játszik ilyet.- mondta Sári

–         Dehogyis.  Én pl. karatéztam, meg judóztam. – vetette közbe Zizi két slukk között. És folytatta:

– Emlékeztek a Lindára??? Jááááá!Linda. Na. Én voltam Linda. Görbe Nóra. Minden mozdulatát lestem meg sikongattam hozzá. Anyámékat, akkor még jól éltünk, addig nyúztam, míg be nem írattak karatézni. Soha nem felejtem el, a karatecucc fekete övvel akkor, ’83-ban 5000 forint volt, baromi drága, de megkaptam. És mint a félőrült, otthon a lakásban fel-alá rohangáltam. Jáááá!!! – Zizi teljesen beleélte magát, a szomszéd asztalnál fel is figyeltek, mit visítozik ez a csaj, majd amikor rájöttek, ők is velünk röhögtek.

–         Én például soha nem akartam Linda lenni. Inkább Farrah Fawcett a Charlie Angyalaiból. – szögeztem le gyorsan – Szóval nagyon szerettem a kis házikómat rendezgetni. Emlékszem, éppen fogas kellett a homok előszobába, így Pötyinek a lábát lecibáltam a testéről. A lába a combjához kampós műanyaggal volt odaillesztve, nem tudom emlékeztek-e erre,  vagy ti soha nem szedtétek szét a babát? Fröccsöntött műanyag láb, belül kampó – kezdtem ecsetelni, de értetlen arcokat láttam magam körül, így legyintettem és folytattam tovább:

A baba combkampója meg éppen jó volt fogasnak, fel is akasztottam a fára, az lett az előszobafal. Még lefestenem sem kellett, mert Pötyikém ugye alapból barna volt. Aztán anyukám legkedvesebb ruhájából, a lilásból ollóval kivágtam a cicimerevítő-kosarat, amit beraktam a trikóm alá, mondván, egy anyukának, egy feleségnek előremeredő, nagy cicije legyen. A szilvafa házikómban meg ha már volt fogas, meg nekem cicik, mi is kell ennél több? Beraktam a ciciket, a piros színes ceruzát megnyálazva kifestettem a számat  és vártam haza a férjem. Aki egy időben Tóth Petike volt, az ovis társam. Petike egy fejjel volt nálam alacsonyabb. Nagyon szerettem. Az apukája, merthogy a szüleink is tudtak a közöttünk szövődött szerelemről, csak kis menyemnek szólított. Ilyenkor nagyon boldog voltam. Öt-hat évesen. Miért ne lettem volna az? Volt hat gyerekem, közülük kettő néger, volt egy fél fejjel alacsonyabb férjem, aki munka után hazajött és szeretett engem meg a hat gyermekemet. És apósom szelíden kis menyemnek szólított.

–         Nekem is volt egy oviskori szerelmem. Punci Papa- mondta be hirtelen Sári.

–         Punci Papa? – Zizivel összenéztünk. A punci szó meg a papa egy mondatban?

–         Igen – mondta Sári öntudatosan. Punci Papa volt a férjem a kiscsoporttársam és ovis szerelmem egyben. Kis Dávid. Én voltam Punci Mama és volt egy Punci gyerekünk, valamilyen Réka. Nem emlékszem milyen Réka, csak hogy béka volt a jele. És hogy hosszú haja volt meg állandóan cumizott és a fiúk békuci-rékucinak csúfolták. Szóval ő volt a Punci gyerekünk. És így hárman együtt, mi voltunk a Punci család.

–         Óriási vagy Sári. Óriási.- röhögött teli szájjal Zizi is, én is.

Puncicsalád…ez kész…Sári eszerint már akkor is totál szét volt csúszva.

Folyt. köv: Part14

Addig is keresd Réti Regina hivatalos oldal-át a facebookon, és lájk, oszd meg, kommentezz…!!Köszi!!:-)

*****************************************************************

Szerző ezúton tájékoztatja Tisztelt Felhasználókat, hogy az NL Cafe elektronikus oldalon valamint a Facebook közösségi oldalon folytatásos részletekben (továbbiakban: epizód) közölt, a szerző elhatározásából nyilvánosságra hozott teljes szellemi alkotás, mint szerzői mű a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületnél (Artisjus) lajstromba vétetett. Minden jog a Szerzőé. A mű felhasználása a vonatkozó jogszabály- 1999. évi LXXVI. törvény – alapján lehetséges, ideértve a megfilmesítési szerződésre vonatkozó irányadó szabályozást.

Photo Source:  hdwallpaper2013.com