Part1:Te is keresed a Szerelmet, ugye?

2013 november 2. | Szerző: Regina Réti |

Most van elegem mindenből!

Mindenből és mindenkiből! Már több mint huszonegy napja, tizenhárom órája, negyven perce és huszonöt másodperce elkezdődött életem nagy kalandja, a fősuli, a kolesz, a bulik, pasizások és a sárga földig züllés… mindaz, amire egész eddigi életemben vártam…

És?

Még mindig nem találom a rózsaszín szerelmet a nagy budapesti éjszakában!

Ez baromira felháborít!

Az senkit nem érdekel, hogy tizennyolc rohadt éven át güriztem azért, hogy végre anyámék karmaiból kiszabadulva önfeledten a züllés útjára lépjek, hogy aztán majd egyszer csak szembe jöjjön velem a nagy rózsaszín szerelem a nagy züllött budapesti éjben? ?? Azért nyaltam be egész töri meg magyar könyveket, azért deriváltam és bontottam a hülye zárójeleket, hogy majd egyszer, a nagy napon, amikor fősulis leszek, akkor szabad is legyek.

Messze anyáméktól, a koleszban, mint egy jó kollégista. Aki cigizik, iszik és pasizik. Vagy mindhármat csinálja egyszerre. És alig vártam, hogy végre rám találjon a nagy rózsaszínű szerelem is. Olyan, amilyen csak a hülye nyálas amcsi filmeken van: szirupos, csöpögős. És ehelyett mi van??? A nagy semmi.

Már három hete itt piheg a melleimen a rózsaszín érdemrend: KOLESZOS CSAJ

ráadásul iszom is meg láncba cigizem és mást se csinálok, mint kutatom a szerelmet, mindenhol, az összes fősulis buli legeldugodtabb sarkában is bekukucskálok, és?

Sehol senki! Basszus! És akkor csoda, ha majd felrobbanok az idegtől?!

Ezzel a dühös lendületemmel gyorsan kiszaladtam a Port Sideból a friss hajnali levegőre. A rohadt hidegbe. Ráadásul ahogy itt támasztom a falat, mély felháborodásomban, lassan szétfagyok a miniszoknyámban, amit a buli előtt még Nagykától kértem kölcsön. És amiből a fél seggem kilóg. És épp most vesztem össze Nagykával is. Szar az élet! Kotorok magamnak egy cigit a táskám aljából. A franc megeszi ezt a rohadt ragadós vackot, mi az isten, a rágó elrágva rácuppant a csilivili rucimra, a kezemre, áááá, elegem van! És miért csesztet Nagyká is állandóan? Adjon már valaki egy kis tüzet! – dühöngök, mire komótosan odaballag hozzám egy fehér izompólós háromajtós agyontetovált kopasz. Bezzeg ő nem fázik!

–         Kérsz tüzet szivi? – kérdi a háromajtós.

Látó vagy vazze, látó – mormoltam nagy szemekkel magamban, és még mindig bosszúsan, de mégiscsak odanyújtottam az összeszorított számat tűzért.

–         Köszi szépen – sziszegtem flegmán, miközben a háromajtós hatalmasra nyúlt lánggal majdnem lepörkölte a szemöldökömet.

De pörkölje csak le, inkább egy ízzig-vérig autentikus látó pörkölje le, mint én, ha már sehol nem jön a rózsaszín férjem a nagy budapesti éjszakában. Mert akkor mit is ér az életem? Ha olyan nyamvadt vagyok, hogy még egy sziruposan csöpögő romantikus fehér herceget fehér lovon és hozzá illő fehér óvszerben se tudok magamnak összekaparni, akkor minek is nekem szemöldök?

Amúgy Nagyká szerint is baromira megérdemlem a sorsom. Szinte kikergetett a csípős nyelvével ide a fagyos hidegbe. Az előbb még lent táncoltunk a fülledt melegben, épp egy langyi-mangyi pisze selypítős pasival nyomtuk hármasban, amikor kihívott a tükörhöz. És váratlanul, csak úgy, semmi felvezetés, mint akinek bekattant valami, rázendít, hogy én, Réti Regi, micsoda egy élhetetlen nőszemély vagyok. Hogy nem vittem semmire, pedig már éppen be is töltöttem a tizennyolcat, és csak sírok meg nyavalygok a szirupos szerelem után az egy test egy lélek baromságaimmal. Még ki is csúfolt, a hangomat is utánozta, úgy nyavalygott: „kéz a kézben együtt a világ ellen, rózsaszín család, rózsaszín gyerekkel és férjjel”.